Írta: Árvay Bálint ©2026

Tartalomjegyzék

Bevezető

Amikor valaki a jód világával való ismerkedési folyamatnak még csak az elején tart, és először olvas olyan mennyiségeket napi beviteli javaslatként, melyeket az Iodine Project orvosai - vagy akár a Jód ABC sorai is - említenek, összevetve azokat a manapság hivatalos WHO ajánlásokkal, a nagy differencia miatt hajlamos megkérdőjelezni az egész ortomolekuláris jódpótlás létjogosultságát.

Elhangzik érvként, hogy az emberi szervezet soha az ismert történelem során nem találkozott ennyi jóddal, hiszen az ritka elem a bolygón, főleg a szárazföldön, így genetikailag testünk nincsen felkészülve a milligrammos adagok fogadására, nem tudja őket felszívni, feldolgozni, hasznosítani, kiválasztani, túl fogja pörgeti vagy épp blokkolja majd a pajzsmirigyet stb. Azt is megkapjuk, hogy a jód molekuláris formájával pedig végképp nem került soha kapcsolatba (maximum a modern korban mint fertőtlenítőszerrel), így az számára minden mennyiségben mérgező, sejtelhalást okoz. (Ez nem igaz.)

Az ortomolekuláris jódpótlási gyakorlat azonban az elmúlt 20+ évben mást mutat. Mint ahogy több tízmillió japán ember tapasztalata is, akik hasonló nagyságrendben visznek be jódot tengeri algák fogyasztása révén, nem is beszélve a jód aranykorában nyert értékes orvosi információkról, amikor még nem minősült tiltott szernek ez az elem, sőt, kifejezetten mint univerzális gyógyírt tartották számon.

Hogyan lehet feloldani ezt az ellentmondást, az egyes mennyiségi ajánlások közti 100x-os különbséget? Valóban csupán a japánok lennének valamilyen alkalmazkodás / mutáció következtében testileg felkészülve arra, hogy a töméntelen tengeri alga fogyasztása révén milligrammos jódbevitelt valósítsanak meg, élvezve annak minden élettani előnyét? Egészségügyi statisztikáik kimagaslóak, különös tekintettel a reproduktív szervrendszer megbetegedéseire (pl. mellrák, prosztatarák stb.), amely mutatók leromlanak, ha az USA-ba költöznek és felhagynak az algafogyasztással.

Vajon mi, akik itt a kontinentális területen élünk, jódhiányos környezetben, évszázadok óta messze az óceánokról, tudjuk-e hasznosítani a jód ilyen mennyiségeit és formáit? Vajon számunkra is előnyös egészségügyi hatásokkal jár-e a megemelt jódbevitel? Ha igen, miért "emlékszik" a szervezetünk a jódra, honnan származnak, honnan erednek ezek a programok?

Mi a magyarázat az emberi szervezet kimagasló jódigényeire, ha jelenleg azokat szárazföldi táplálékainkkal igen nehéz ideális módon kielégíteni? 

Ezeket a kérdéseket fogjuk körüljárni az alábbiakban. Szeretném már itt az elején jelezni, hogy nem akarok hitvitákat generálni, vagy akár igazságot tenni evolucionisták és teremtéspártiak közt. Én személy szerint azt gondolom, hogy az ember messze több, mint okos majom, és az, ami igazán a lénye esszenciáját adja, amitől több emberszabású rokonainál, az nem fizikai természetű, hanem isteni eredetű. Ettől viszont még itt a földi létben az ember fizikai testben él, amely az állatvilágból fejlődött ki az évmilliók során, így előnyös, ha tisztában vagyunk annak belső törvényszerűségeivel, ismerjük és jól használjuk belső programjait, azaz életmódunkkal igyekszünk inkább támogatni és nem akadályozni a működésüket.

Itt jön képbe a jód, amely elemmel valaha sokkal gyakrabban és nagyobb mennyiségben találkoztunk, mint manapság, ráadásul a kutatások szerint több millió éven át, és ez bizony olyan komoly lenyomatott hagyott testünkön, amely mind a mai napig nem kopott ki. Szerencsére.

vissza az elejére

Az evolúció hajnalán

A gondolatmenetet indíthatjuk akár nagyon régről is.  [2] Amikor 3-4 milliárd évvel ezelőtt a földi légkör átalakult és az oxigén szintje drámaian megugrott, ennek a manapság létszükségletnek tekintett gáznak gyilkos hatásai voltak az akkori élővilágra: az oxigén erős oxidálószer, ami valóban halálos lehet az olyan élőlényekre, melyek előtte hosszú időn keresztül oxigénszegény környezetben fejlődtek.

A jód mint az ősi óceánban úszkáló jodidion már ekkor fontos antioxidáns, gyakorlatilag a legrégebbi. A külső elektronhéján lévő plusz elektront könnyen oda tudja adni, mivel az meglehetősen messze van az atommagtól, hiszen a jodid nagy méretű ion. Az elektron gyors átadása által fejti ki antioxidáns hatását.

Ezt a tulajdonságát nemcsak több milliárd évvel ezelőtt használták ki az élőlények, hanem pl. tengeri algákban mind a mai napig ez a legfontosabb betöltött funkciója, de az emberi szervezetben is fontos antioxidáns, persze csak ha megfelelő mennyiségben visszük be.

Ezek után ahogyan kialakultak a többsejtű élőlények, a jód funkciói tovább szélesedtek, megjelentek a metabolizmust befolyásoló kezdetleges jódvegyületek, amiket ma mint T4, T3 pajzsmirigy hormon ismerünk. Ezek termelésére és a jód tárolására különleges szövetek specializálódtak, ami végső soron mint előfeltétel azt is lehetővé tette, hogy a jódban gazdag óceánokban kifejlődött élet kilépjen a jódhiányos szárazföldre. 

A kontinentális területeken ugyanis jóval ritkább elem a jód, és minél távolabb kerülünk a tengerektől, ez annál inkább igaz. A hegyvidéki területeket még súlyosabban érinti a jódhiány, nem véletlen az sem, hogy a kreténizmust, ami a magzati korban elszenvedett súlyos jódhiány miatti fizikai és mentális fejlődési visszamaradottság, a francia alpokban figyelték meg és írták le részletesen (maga a szó is onnan ered).

Érdekesség: a kétéltűek és a hüllők szervezete speciális genetikájuk miatt kevesebb jódot használ, mint a többi gerincesé. Főbb tulajdonságaik kísértetiesen hasonlítanak az emlősök pajzsmirigy alulműködéses tüneteire: száraz, szőrtelen, pikkelyes, hideg bőr, lassú anyagcsere, lassú emésztés, alacsony pulzusszám, lomha reflexek, letargikus agy, alacsony testhő. [2]

Az (elő)ember sokáig a tengerpartok közelében rendezte be az élőhelyét, a jóddal, a jódellátottsággal kapcsolatos problémák akkor kezdődtek, amikor azoktól eltávolodott, és egyúttal feledésbe ment a tengeri algák rendszeres fogyasztásának fontossága. 

De ne ugorjunk ennyire előre.

vissza az elejére

A vízimajom-elmélet

Ez az elmélet az emberi test eredetére vonatkozó hipotézis, amely annak bizonyos, a főemlős rokonokétól eltérő tulajdonságait igyekszik megmagyarázni. Azzal érvel, hogy ezekre a jellemzőkre őseink a vízi életmód révén tettek szert, szemben a jelenleg elfogadott ún. szavanna elmélettel, ami szerint őseink evolúciója teljesen a szárazföldön történt. 

A hipotézist Alister Hardy és Elaine Morgan alkották meg, állításuk szerint őseink egy része 4-8 millió évvel ezelőtt, a csimpánzoktól történt elválás után, különböző geológiai folyamatok következtében 1-2 millió évig részleges vagy akár teljes tengeri életmódot volt kénytelen folytatni Délkelet-Afrika lagúnás partvidékeinél. Ez az időszak olyan külső-belső lenyomatot hagyott a testén, amely mind a mai napig fellelhető: (a felsorolás nem teljes) [1]

• ritka szőrzet, szinte csupasz bőr: a szavannán ez borzasztó előnytelen lenne, mivel a napfénnyel, az UV sugárzással, a fizikai sérülésekkel szemben jóval védtelenebbek vagyunk. Vízi életmódot folytatva azonban ez nem hátrány, hiányát maga a víz kompenzálja, és a vastag szőrzet előnytelen is lenne a vízben úszás közben (visszafog)

• haj: napsugárzástól való védelem, hiszen két lábon járva itt ért és ér minket a legtöbb napfény. A vízi életmód és az úszás segítette a két lábon járás kialakulását, mivel a vízben könnyebb így mozogni, úszni (kint van a fej, kapni levegőt). Nőknél a hosszú haj, amely terhesség során megerősödik, segíti az újszülött kapaszkodását vízben történő közlekedés közben. Az S alakú gerinc / hátvonal és a kiálló fenék szállításra ideális formát képez, miközben az anya úszik

• izzadságmirigyek és zsírpárnák: szárazföldi körülmények közt az intenzív izzadás fiziológiai öngyilkosság lenne a kiszáradás és a sóveszteség miatt. Sós vizes környezetben viszont ez nem probléma. A bőr alatti zsírréteg fontos funkciója a hőszigetelés. A kisbabák bőrük alatti zsírpárnával születnek, ráadásul a vízben történő szülés egy ma is működőképes módja az e világra jövetelnek. A párnás test áramvonalas, ami segít úszás közben

• szabályozható légzés: vízi életmód esetén létfontosságú, hogy tudjuk, mikor szabad levegőt venni és mikor nem. A beszéd megjelenésével is kapcsolatba hozzák.

• merülési reflex: 3 hónapos korig a kisbabákat ha vízbe teszik, automatikusan visszatartják a lélegzetüket. Vajon szárazföldi életmód mellett kialakulna ilyen? Ráadásul 4-12 hónapos korban egy azonnali lebegési reflex is jellemzi őket: a hátukra fordulnak és úgy lebegnek a vízfelszínen, hogy kapjanak levegőt 

• nagy, lebegő anyai emlők: segítik a szoptatást, amennyiben az vízben történik

• ujjak közti úszóhártya: emberek kb. 7%-a ma is így születik, azaz  kisebb-nagyobb méretű úszóhártyával, mintha csak egy régi, valaha igencsak előnyös program maradványait látnánk. Ráadásul a lábfejünk formája is evezőre hasonlít, egyszerre alkalmas a földön járásra és úszásra is

• víz alatt lelassuló szívritmus: takarékoskodni kell az oxigénnel, így a szervezet visszaszabályozza a szívverést - vajon honnan tudná ezt, ha az előember soha nem búvárkodott? (Szavannán elég nehéz.)

• alacsonyabb testhőmérséklet, amely kisebb ingadozást mutat a nap folyamán: ezek vízi emlősökre jellemző tulajdonságok

• tudunk úszni, többféle módon is, ráadásul élvezzük a vizet: ezt nem kell magyarázni szerintem, legtöbbünk automatikusan vízpart, tengerpart mellé vágyik szabadság alatti pihenéshez. A fürdőzés csökkenti a fájdalmat, a stresszhormonok szintjét, emellett elősegíti az oxitocin (szeretethormon) termelődését is

• sósat izzadunk, könnyünk is sós: ilyen erőteljes kiválasztás csak sóban gazdag környezetben fejlődhetett ki, nem szavannákon, ahol óriási kincs a só. Míg tengervízben előny, ha többféle módon ki tudjuk azt választani

• fontos mikrotápanyagok: az agy nagymértékű növekedését és az idegrendszer fejlődését a tápanyagokban gazdagabb tengeri eredetű táplálék tette lehetővé. Kritikus szerepet játszottak e tekintetben az omega-3 zsírsavak, amelyek - különösen a hosszú láncúak, mint a DHA és EPA - inkább a tengeri eredetű táplálékban fordulnak elő nagy mennyiségben.

Ennél a pontnál már bekapcsolódnak a jód, a szelén és a cink fontos funkciói, ezek az elemek tengeri eredetű táplálékokban találhatók meg nagyobb koncentrációban

vissza az elejére

Az emberi szervezet jódigényei gyönyörűen illeszkednek ebbe a tudományos elméletbe. Az ember őse bizonyára számos magas jódtartalmú algaféleséget fogyasztott a vízi életmódja során. A tengeri algák pedig köztudottan a jódban leggazdagabb táplálékok, ráadásul többféle formában is tartalmazzák ezt a nyomelemet. 

Érdekesség: a kelet-afrikai bonobó csimpánzok, akik fizikailag a legközelebbi rokonaink, szintén imádnak pancsolni, szemben a közönséges csimpánzokkal, akik irtóznak a víztől, mivel más evolúciós ágon haladtak tovább, nem voltak rákényszerülve (akár részleges) vízi életmódra.

Bizonyára nemcsak algát ettek, hanem halakat, tengeri herkentyűket is, ebből pedig már erőltetés nélkül következik az is, hogy honnan ered az ember magas omega-3 igénye, és olyan mikrotápanyagok iránti fokozott szükséglete, mint amilyen a szelén, cink stb.

Az emberi szervezetben a kutatások szerint máig élnek azok az ősi sejtszintű programok, melyek a nagyobb jódbevitel szakszerű felhasználásához kellenek: 

• • képesek vagyunk a jódot ilyen mennyiségben a gyomor-bél traktusban felszívni: ennek hatékonysága a jódpótlás első napjaiban még nem az igazi, de aztán gyorsan javul

  • a pajzsmirigyet nem blokkolják a nagyobb jódadagok, képes ezt az elemet / iont szervetlen formában is leadni, azaz visszajuttatni a keringésbe: nem igaz, hogy ami jód egyszer bekerült intracelluláris szintre, az a mirigyet csak szerves jódként, azaz T4, T3 hormonként tudja elhagyni (a Wolff-Chaikoff hatás hívei sokszor ezzel érvelnek)

  • a pajzsmirigy fokozottan védi magát szeléntartalmú fehérjékkel a hormonszintézishez szükséges oxidatív anyagok ellen. Megjegyzés: szelén nem csupán erre a célra kell, ezen felül számos fontos szelenoproteint ismerünk még

  • sejtjeink felismerik és használják a jód molekuláris formáját is, amiről ma sokan azt hiszik, hogy adagtól függetlenül mérgező. Azt gondolják: mi szüksége is lehetne az emberi szervezetnek belsőleg elemi jódra, egy fertőtlenítőszerre?! De a tengeri algákban bizony ez a forma is benne van (a vörös algákban nagyobb arányban, de a barnákban is), és testünk valóban igényt tart(ana) rá, és meg tudja különböztetni a jodidtól az egyes hasznosítási anyagcsere-útvonalakon

  • veséink igen hatékonyan képesek kiválasztani a szervetlen jódot, így nem jelent problémát a nagyobb bevitel. Érdekes, hogy az emberi szervezet alapvetően elég pazarlóan bánik a jóddal, ha eleget kap: a jodid ionra nincsen olyan visszavétel a vesékben az elsődleges szűrletből, mint az egyéb ásványi anyagok (pl. Mg) esetében. Mintha mindig is jódban (és sóban: NaCl) gazdag környezetben működött volna...

Érdekesség, hogy a jódszedés egyik viszonylag hamar jelentkező pozitív hatása a bőr állapotának javulása: hidratáltabb, ellenállóbb, vízhatlanabb lesz általa a kültakarónk, ami manapság strandoláskor és wellness hétvégéken jön jól (vagy a konyhában mosogatáskor 😊), de valaha a vízben élve ill. ott sok időt töltve igencsak előnyös lehetett.

vissza az elejére

Jódos gyógykunyhó i.e. 15.000-ből 

A gyógyító jód c. könyvben olvashatunk egy régészeti leletről, ami a mai Chile területén található. Ebben az ősi gyógykunyhóban a tudósok számos magas jódtartalmú algafaj maradványait azonosították. Az építmény ráadásul nem is közvetlenül a tengerparton állt, hanem onnan több napi járóföldre. 

Szemmel láthatóan a tengeri algák ebben az időszakban is igencsak értékesnek számítottak. Persze ez már sokkal később volt, mint a fentebbi vízi "kaland", de jól mutatja, hogy az akkor élő emberekben még megvolt a tudás, hogy a tengeri algákban van valami összetevő, ami nagyon fontos, akár gyógyító erővel is bír, és emiatt magukkal kell vinni szárított formában, amennyiben a kontinensek belseje felé veszik az irányt.

Ez a tudás sajnos valahogy kikopott az elmúlt évszázadokban, pedig egyes fontos élelmiszerek, fűszerek és élvezeti szerek globális kereskedelme már régóta megoldott, gondoljunk itt a fahéjra, borsra, kávéra vagy akár a dohányra. Vajon mennyivel jobb világban élnénk, ha dohánylevél helyett szárított tengeri algákat lehetne kapni az egyes bolthálózatokban?

vissza az elejére

Az evolúciós illeszkedés helyreállítása 

Amikor arról van szó, hogy megpróbáljuk reprodukálni a testünk számára ideális életkörülményeket, hogy ezzel támogassuk a sejtjeinkben szunnyadó /  futó programokat és végső soron az egészségünket, akkor ahhoz elsősorban nem a szavannai környezet lesz a mérvadó: a 40 fokban leizzadva gyorsan kiszáradnánk, és nemcsak rengeteg vizet, de sót is veszítenénk. Persze valamennyi alkalmazkodás mindig lehetséges és az ember esetében is megfigyelhető, de ugye a kérdés mindig az, hogy milyen áron.

Ráadásul a jódhiányos környezethez való többé-kevésbé (inkább kevésbé) sikeres alkalmazkodási mechanizmus nem számolt azzal, hogy a modern ipar a 21. században egy csomó jódellenes anyagot zúdít az ember fejére, amik a versengő gátlás elve alapján kiszorítják a szervezetből - akár a sejtekből is! - ezt az esszenciális nyomelemet. Emiatt sem elegendő ma már a mikrogrammos beviteli ajánlás.

Testünk akkor tud jól működni, ha kiszolgáljuk azokat a folyamatokat, melyeket a homeosztázis fenntartása érdekében folytat. Ebből a célból a táplálkozáson túl manapság bizonyos fokú étrend-kiegészítésre is szükség van. Hogy miből mennyire, az nagyban függ az életmódtól, a környezettől, amiben élünk, és persze bizonyos fokig az egyéni genetikától is. A jód tekintetében kijelenthetjük, hogy talán csak a japánoknak sikerül ma a földbolygón táplálkozás útján bevinni az optimális jódmennyiséget, nekünk, kontinentális területen élőknek a kiegészítők jelentik a megoldást.

Természetesen az evolúciós illeszkedés helyreállítása nem merül ki a jódszedésben vagy az egyéb hiányzó mikrotápanyagok célzott pótlásában, ugyanilyen lényeges területek lennének a mozgás, a fények / alvás és a hormézis. Ez utóbbi önkéntes, rövid távú stresszhatások (időszakos böjtölés, hideg-meleg terápia stb.) ciklikus bevezetését jelenti a test öngyógyító és sejtmegújító (autofágia) képességeinek aktiválása érdekében.

vissza az elejére

A japánok jódbevitele - mégsem igaz? 

Ha már szóba kerültek a japánok, tegyünk tisztába egy ellentmondást a jódfogyasztásuk mennyiségét illetően.

Amikor a tradicionális japán étrendet emlegetjük fel mint mai példát a milligrammos jód kapcsán, vagyis azt a népcsoportot, akiknek a mai napig sikerül csupán táplálkozás útján megvalósítani a teljes emberi test számára ideális jódbevitelt, időről időre megkapjuk a kritikát, hogy nem is helyes az a becslés, melyet a jódot újrafelfedező dr. Guy E. Abraham szülész-nőgyógyász endokrinológus professzor végzett, és amit cikkeiben is sokszor emleget mint átlagos japán napi jódbevitel (13,8 mg), összevetve azt az ortomolekuláris jódpótlás során alkalmazott mennyiségekkel (12-50 mg).  

És hogy mindebből az következne, hogy a két számjegyű milligrammos jódpótlás megalapozatlan és veszélyes, mivel nem létezik / létezett olyan embercsoport, sem most, sem a régmúltban, aki ennyi jódot vinne be napi rendszerességgel, hiszen a japánok is állítólag csak kb. 1-3 mg-nyi jódot fogyasztanak naponta. A régmúltat fentebb már tisztába tettük, fókuszáljunk most a japánokra.

Habár maga dr. Abraham is megjegyzi, hogy az ortomolekuláris jódpótlásnak nem a japán minta reprodukálása a célja, hanem a teljes testre kiterjedő jódtelítettség elérése és fenntartása, tehát annyi és olyan jód fogyasztása, hogy ezt a célt 6-12 hónap alatt elérjük, mégis meglehetősen rosszul venné ki magát, ha kiderülne, hogy a japánok valójában csak tizedannyi jódot visznek be naponta a tengeri algák nagy mennyiségű fogyasztása által. 

Egyébként már ez az érték is felette van annak a határnak (UL: 1 mg/nap), melyet a nyugati orvostudomány definiált, és amin túl a pajzsmirigy leállásával riogat (érdekes, a japánoknak nem áll le tőle), de valóban jó lenne tisztán látni a témában, hogy most akkor 1-3 vagy 13 milligramm?

Nézzük meg, mi ennek az alapja!

Több tudományos tanulmány is létezik, amely ezt a témát járja körül, mivel a feladat nem egyszerű. Az biztosan igaz, hogy az egyes japán lakosok közt földrajzi okokból illetve a táplálkozási szokások különbözősége miatt nagy fokú ingadozást láthatunk a jódbevitelben. De hogy valójában csak 3 mg lenne ez az érték, mint amire az egyik leggyakrabban hivatkozott tanulmány [5] következtet, az azért elég furcsán hangzik, tekintve a tengeri algák magas jódtartalmát, amely mondjuk leves hosszú főzésekor lehet, hogy csökken valamennyit, de salátaként fogyasztva már nem.

Dr. Abraham az egyik igen fontos cikkében [6] több olyan hibára is rávilágít, melyeket a japánok jódbevitelének becslésére irányuló vizsgálatokban követtek el, és egyúttal bizonyítékokat is felsorakoztat az érvei mellett:

• a tengeri algák száraz-nedves tömegének összecserélése: a becsléséhez használt számítás száraz tömegre vonatkozik, míg az egyik legismertebb (jódfóbiás) kutatásban (Nagataki és mtsai) közzétett adatok nedves tömegről szólnak. Ez viszont nagyon nem mindegy, hiszen a növény tömegének kb. 80%-a víz, tehát nagyságrendi különbség lesz az eredményben, ha száraz helyett nedves tömeggel kalkulálunk.
  A józan észt segítségül hívva: ha a 4,6 gramm, amit ez a jódfóbiás vizsgálat mint átlagos napi bevitel említ tengeri hínárból a japán Egészségügyi és Jóléti Minisztérium statisztikáira hivatkozva, ha az tényleg nedves tömeg lenne (és nem a száraz, mint valójában), akkor az kb. fél evőkanálban elférne. Valóban csupán napi fél evőkanálnyi algasalátát ennének a japánok?!

• több kutatás során a tesztalanyokat előzetesen megkérték, hogy tartózkodjanak a tengeri hínár fogyasztásától. Mivel a japánok jódbevitelének több mint 95% -a ezekből származik, ezért ha felhagynak a fogyasztásával, drasztikusan visszaesik a jódszintjük, és ez a teszteken is hamar megmutatkozik, hiszen a szervetlen jód (az algákban is zömében ez van) gyorsan ürül

• a magas, két számjegyű jódbevitelt folyamatosan összekapcsolják a Hokkaidó-golyva jelenséggel, arra utalva, hogy a sok jód strúmát okoz. Japán ezen szigetén mért  24 mg/24h-s jódürítési érték valóban figyelemre méltó szám, de önmagában ezzel nincsen probléma. A Hokkaidó-jelenséget már a Jód ABC-ben tisztáztuk, vagyis hogy az 1960-as években itt megfigyelt endémiás golyvát nem a jód, hanem az akkor fogyasztott algákban lévő goitrogén szennyeződés váltotta ki. 

Összehasonlításul: a tokiói lakosok vizeletében szintén magas, kb. 20 mg/24h-s jodid kiválasztást mértek, miközben nem figyeltek meg golyvát vagy más pajzsmirigy-rendellenességet. Ahogy a Jódhiány vizsgálati lehetőségei cikkben is írom, a jódbevitel becslése vizelet jodid ürítésből bár pontatlansággal terhelt, de csupán negatív irányban. Vagyis az elképzelhető, hogy az ürítés mértékénél nagyobb volt a jódbevitel, és azért nem jött ki a teljes adag, mert a szervezet még nem érte el a jódtelítettség állapotát, de olyan szituáció nem lehet, amikor a gyűjtött vizeletben magas a jódürítés, de alacsony a bevitel, hiszen jódot nem tud szintetizálni a szervezet. Tehát a tokiói emberek min. 20 mg jódot visznek be naponta, ami jóval több, mint az 1-3 mg

• azok a vizsgálatok, amik szerint a japán emberek táplálék útján történő átlagos jódbevitele a csupán 330-500 μg/nap-os tartományban mozgott, ugyanattól a kutatócsoporttól (Ishizuki és mtsai) származnak. Az USA-ban képzett japán endokrinológusok általában arra ösztönzik pácienseiket, hogy tartózkodjanak a tengeri hínár fogyasztásától, amikor a pajzsmirigyük vizsgálatára mennek, annak érdekében, hogy az amerikai pajzsmirigy-szakorvosok megfigyeléseivel összehasonlítható eredményeket kapjanak

vissza az elejére

Visszatérve a fentebb hivatkozott tanulmányra [5], már a kezdése is gyanús: rögtön az elején megemlítésre kerül alapvetésként, hogy a napi 3 mg a biztonságos felső beviteli határ jódból. De mégis mi alapján? A Lugol-oldat használatának több mint 100 éves, jól dokumentált története van, és ott bizony nem 3 mg volt az orvosok által tipikusan felírt napi jódadag, hanem dr. Abraham kutatásai szerint 0,1-0,3 ml az 5%-os Lugol-oldatból, ami 12-37,5 mg-nak felel meg, és a terápia remekül működött.

Vajon egy ilyen prekoncepció mentén csak nem az fog kijönni a végén a sok információ áttekintéséből és elemzéséből, hogy a japánok nem esznek 3 mg-nál több jódot naponta? Lelövöm a poént: de. Hiszen minden más azt jelentené, hogy a szerzők ellentmondásba keverednének saját magukkal, az pedig óriási kognitív disszonancia lehet.

A hivatkozásokban olvashatunk a jód által kiváltott tireotoxikózisról mint a magasabb jódadagoknál tapasztalt súlyos negatív következményről. Ez elég rémisztően hangzik, de ma már tudjuk: ha problémás hiperaktív szövet található a pajzsmirigyben (autonóm adenomaként vagy szétszórtan), akkor valóban lehet ilyen komplikáció, és ilyenkor tényleg SZIGORÚAN TILOS a jódpótlás. 

Ez az elváltozás, amelyről a Göbök cikkben bővebben lehet olvasni, meglehetősen ritka, de a lakosság szintjén a nagy számok törvénye alapján már valóban megmutatkozik. Ezért is olyan fontosak az előzetes vizsgálatok a Lugol-alapú jódpótlás megkezdése előtt! Ezekről a Jódprotokoll ír részletesebben.

A tanulmány említi még a tranziens hipotireózist és jód által kiváltott golyvát: ez előbbit ismerjük, mint a rossz pénzt: a magasabb jódbevitel hatására átmenetileg megemelkedő TSH alapján hibás diagnózis születik, pedig a magasabb érték ilyenkor nem jelent alulműködést. Ez utóbbi (jódgolyva) pedig a Wolff-Chaikoff kutatópáros egyik tagjának szóhasználata volt, aki az 1960-as évek elején a Hokkaidó-golyva jelenség (félre)elemzésekor találta ki ezt a kifejezést, majd  azt aztán szinte belemantrázta a szakemberekbe. 

Eltekintve az ún. hiányállapot utáni hatástól, amikor a megemelt jódbevitel átmeneti, néhány napig tartó és nem kóros hipertrófiát okoz a pajzsmirigyben, nincs ilyen betegség, hogy "jód okozta golyva". 

A jód hiánya okoz golyvát, nem a jód!

Egy további hivatkozott vizsgálat az [5]-ös forrásban arról szól, hogy csecsemőket nyilvánítottak pajzsmirigybetegnek, mert emelkedett TSH-val születtek, és ennek indokaként az anya "túlzott" jódbevitelét hozták fel. 

Ezzel a jelenséggel dr. Abraham is foglakozott A Wolff-Chaikoff hatás: Farkast kiáltottak? című cikkében, megemlítve, hogy a jódfóbiás propaganda egyik fő tevékenysége, hogy a tengeri hínárban lévő jód mérgező mivoltát újszülöttek és gyermekek áldozatként való felhasználásával hangsúlyozzák, hogy a lehető legnagyobb érzelmi hatást érjék el. 

Az egyik ilyen japán tanulmány során összesen 37.724 csecsemőt vizsgáltak veleszületett pajzsmirigy-alulműködésre. 34 kisbabának emelkedett volt a szérum TSH értéke, és közülük 15 esetben nem találták ennek okát, így a szerzők önkényesen úgy döntöttek, hogy az emelkedett TSH-t az anyák terhesség alatti "túlzott mennyiségű" jódfogyasztása okozta. Hiába volt ez a következtetés ellentmondásos, hiszen ha valóban a jód lett volna a kiváltó ok, akkor a japán anyukák kisgyermekeinek körében sokkal nagyobb arányban kellett volna előfordulnia magas TSH-nak, ők sajnos nem vizsgálták tovább a jelenséget.

Nem úgy, mint Nishiyama és mtsai, akik arról számoltak be, hogy a terhes nők úgynevezett kontrollcsoportja csak 0,25 - 0,48 mg jódot fogyasztott naponta, ami nagyságrendileg megfelel a nyugati ember jódbevitelének. A kontrollcsoportban lévő nőket viszont arra kérték, hogy a teszt előtt néhány napig kerüljék a tengeri hínár fogyasztását. Milyen kényelmes megoldás ez a feltételezett összefüggés "bizonyítására"!

A magyar jódmozgalom 2014 óta gyűjtött tapasztalatai azt mutatják, hogy az édesanya jódszedése valóban csodálatos módon tud hatni a magzat és aztán a szoptatott kisgyermek egészségére, értelmi fejlődésére. A kofaktorok viszont ilyenkor is nagyon fontosak, különösen a vas, mivel ennek szintje várandósság során hajlamos eleve leesni, így viszont a jód nem tudja megfelelően ellátni a funkcióit. Részletesen erről a Várandósság cikkben olvashatunk.

vissza az elejére

Ha továbbmegyünk az említett tanulmányban [5], találunk egy hivatkozást, ami szerint elsődleges pajzsmirigy-alulműködéssel rendelkező embereknek javult az állapota, amikor is jódszegény diétára fogták őket. Sajnos itt is a TSH csökkenését értik az állapotjavulás alatt, vagy esetleg az antitestek számának változását, ami tipikus hiba, mert önmagában sajnos egyik sem ad megbízható visszajelzést a tényleges állapotváltozásról! (Erre a tanulmányra egyébként gyakran hivatkoznak hashimotos körökben is.)

vissza az elejére

A japánok jódbevitele - összegzés

Az áttekintő tanulmány [5] számos részéből kiérződik a jódtól való félelem, és sajnos a hivatkozásokban is hemzsegnek a jódfóbiával fertőzött referenciák. A Megtévesztő jódtanulmányok cikkemben már körüljártam azokat az általános buktatókat, melyek miatt könnyen téves következtetésre lehet jutni a jód viselkedésének tanulmányozása során.

Ami a japánok jódbevitelét illeti, az kétségtelenül a milligrammos tartományban mozog, viszont elég nagy szórással, így a "nagy átlagot" megbecsülni nehézkes és talán nem is feltétlenül szükséges. Tekintettel akár Hokkaidó szigetére, akár Tokióra, az Iodine Project orvosai által emlegetett 12-15 mg-os tartomány egyáltalán nem egy valóságtól elrugaszkodott érték, de természetesen nem zárja ki, hogy léteznek olyan japán lakosok, akik ennek a töredékét viszik be csupán. 

Mindazonáltal ahogy maga dr. Abraham is megfogalmazta: az ortomolekuláris jódpótlás során nem a japán minta lemásolása a cél, hanem olyan adagok alkalmazása, melyekkel a teljes szervezetre kiterjedő jódtelítettség 6-12 hónapon belül elérhető. Ennek következtében a japán jódfogyasztásnál akár lényegesen magasabb napi mennyiségek használata is elképzelhető, ami nem jelenti a Lugol-formulára építő iskola tanításainak megalapozatlanságát.

Bár a japán népesség számára a tengeri hínár a fő jódforrás, a szervetlen jódot / jodidot tartalmazó nagy koncentrációjú kiegészítők (folyadék vagy tabletta), úgy tűnik, sokkal tisztább, biztonságosabb és pontosabb alternatívát nyújtanak ezen esszenciális elem pótlásához. 

vissza az elejére

Mi indokolja manapság a magasabb jódbevitelt?

Az előző fejezetekben láthattuk annak okait, hogy testünkben működő programok miért vannak sokkal magasabb jódbevitelhez szokva. Ahhoz, hogy ezek megfelelően tudjanak futni, több jódot kellene ennünk vagy szednünk. Amennyiben a japánok táplálkozását nem tudjuk vagy nem kívánjuk a mindennapokban követni, jódpótlás útján kell biztosítanunk a szervezet által igényelt mennyiségeket és formákat ebből a nyomelemből.

Felsorolás jelleggel vegyük végig azokat a fenti eredetelméleten túlmutató okokat, melyek a jódbevitelünk növelése mellett szólnak manapság:

• a mikrogrammos beviteli ajánlás alapja súlyos tévedéssel terhelt: a Wolff-Chaikoff effektus, miszerint a pajzsmirigy leblokkol a milligrammos jódadagoktól, egy fikció. Azok nem okoznak sem golyvát, sem pedig autoimmun pajzsmirigy-betegséget, ha a kofaktorok, legfőképp a szelén szintje rendben van

• a milligrammos mennyiségeket korábban kb. 140 éven át alkalmazta a nyugati orvostudomány, ennek az ún. aranykornak jól dokumentált eredményei (pozitív tapasztalatai) vannak. 100 év alatt nem változott akkorát az ember, hogy ne lehetne megfelelő előkészítés után újra alkalmazni ezt a tudást

• több tízmillió algaevő japán, akik ezáltal akár két számjegyű milligrammos jódbevitelt valósítanak meg. Egészségügyi mutatóik kimagaslóak, de azok leromlanak, ha az USA-ba költöznek és felhagynak a tradicionális táplálkozásukkal (magyarul nem genetikai eredetű a hatás)

• azok az extra programok a sejtjeinkben, melyek milligrammos bevitel mellett bekapcsolnak az egyes szervrendszerekben, mikrogrammok esetén viszont nem jut elég alapanyag ezekre a bónusz funkciókra)

• a jódozott lipidek szintézise, mint amilyen az elképesztő élettani hatásokkal bíró delta-jodolakton (6-IL), melyről sorra jelennek meg kutatások, annak ellenére, hogy a jódot anyagi motivációból nem éri meg vizsgálni, mivel szabadalommal nem védhető, olcsó szerről - nyomelemről - van szó

• a fehérvérsejtjeink jódéhsége: milligrammos bevitel mellett olyan hatékony roncsoló hatású anyagokat (hipojódos sav) gyártanak maguknak a fagocitózishoz, amely sokkal könnyebbé teszi a bekebelezett kórokozók elölését - ld. erről az Immunrendszer és a jód cikket

• légutaink felületén működő oxidáns védelmi rendszer, amely ha milligrammos jódot kap, fegyvereket kovácsol belőle a hatékonyabb határvédelemhez 

• a sejthártyáinkon (és a sejtmagon is) olyan hormonreceptorok (inzulin, T3, ösztrogén) találhatók, melyek érzékenységét a vérplazmában nagyobb koncentrációban keringő jód adaptogén módon tudja szabályozni, ld. Hormonpótlás, Várandósság, Mellek cikkeket

• a molekuláris jód támogatja az apoptózist, az egészséges sejtdifferenciálódást, ezzel komoly daganatellenes hatást képes kifejteni

• idegrendszer is használja mint ősi antioxidánst (jodid forma)

• a jodid forma sejtszintű transzportjáért felelős ún. nátrium-jodid szimporterek (NIS) rendkívül kiterjedt kifejeződése a szervezetben (jódigényes szervek, szövetek magas száma)

• a korábbi gyatra jódbevitel után megemelt mennyiség ösztönző hatással van a NIS-ek számára és kifejeződésére, azaz a szervezet szeretne minél többet beszívni és megtartani ilyenkor a jó(d)ból, nem pedig lezárja ezeket a kapukat, hogy a vesék mielőbb leüríthessék a vérplazma jodid tartalmát mint "toxikus anyagot"

• az emberi szervezet nem igazán tud takarékosan bánni a jóddal, a vesék igen gyorsan ürítik a szervetlen jódot és nem tudják azt visszaszívni a tubulusokban

• a jódellenes (goitrogén) anyagoktól hemzsegő 21. századi ipari környezetünk: bromid, perklorát, fluorid stb., amik meggátolják a jód sejtekbe jutását és hasznosulását. Milligrammos pótlással ki lehet őket söpörni (brómot főleg) ill. a versengő gátlás elve alapján ellenük hatni. Ld. Goitrogének cikket

• az a tény, hogy az emberek jobban lesznek tőle, nem pedig rosszabbul (korai detox reakcióktól eltekintve). Nőknek különösen fontos, mivel jóval több a jódigényes szervük. Vannak persze olyanok is, akik semmi komolyabbat nem éreznek a jódtól, náluk inkább a prevenció fog érvényesülni (a megőrzött egészség többet ér, mint a legyőzött betegség), illetve 1-2 apróbb pozitív hatást ekkor is észre lehet venni, ami eleinte esetleg nem is tudatosul

• rendkívül intelligens gyermekek születnek, amennyiben az anya jódot szedett. A következő generáció okosabb lesz, ami mindenkinek jó. Ez az eredmény sem pici mikrogrammokkal, sem pedig T4 pótlással nem érhető el, akármennyit is adunk, mert ez nem egy pajzsmirigyhormonokon keresztüli funkció, hanem a szervetlen jód direkt hatása

• bárminemű atombaleset során (ne legyen ilyen), amikor 131-es jódizotóp szabadul fel a környezetben, nem kell azonnal nekiállni marokszám jódtablettákat enni, mert a szervezet (pajzsmirigyet is ideértve) fel van töltve a stabil izotóppal sejt szinten, ld. Radioaktív jód cikket

A jódnak léteznek olyan extra hatásai, amelyekre a szervezetünk többféle megoldást is betervezett, többféle megoldást is készenlétben tart, hiszen intelligens rendszer, nem csak egy tényezőre alapoz. Ha alacsony a jódbevitelünk, akkor a bónusz funkcióknál alternatív megoldásokkal igyekszik kompenzálni, de ez nem mindig sikerül, főleg hosszú távon, amikor kimerülnek a kompenzációs mechanizmusok és a jódhiány ránk rúgja az ajtót.

vissza az elejére

Záró gondolatok

Én személy szerint imádom a vizet, az úszást vagy akár csak a lubickolást. Gyerekkoromban a nyarak nagy részét a Sziget-köz Duna-ágaiban fürödve töltöttem, és tragédiaként éltem meg, ha olykor valamilyen sérülés okán hetekig nem mehettem vízbe. Először kifúrt nádszálból, majd később vékony csőből készítettem magamnak olyan eszközt, amellyel víz alatt is tudok (úgy-ahogy) levegőt venni. Rémisztő számomra a gondolat, hogy a 40 fokos szavannán éljek, forró, vízhiányos környezetben, ahol egész nap csak izzad az ember, és mozdulni sincs kedve.

Ha nem is minden nap, de szívesen vásárolok és fogyasztok fokhagymás - szójaszószos algasalátát, nem is beszélve a tengeri herkentyűkről. Ezek ízvilága és állaga először talán idegenül hatott számomra is, de meg lehet őket szokni, sőt, szeretni. Ja és persze szeretem a jódot is, napi szinten alkalmazom már 10+ éve. A szelént kifejezetten imádom, még a szaga is tetszik.

Mindez persze csupán egyéni preferencia és tapasztalat, nem pedig perdöntő bizonyíték, és bár a vízimajom-elméletet sokan kritizálják, én személy szerint fizikai szinten nagyon tudok azonosulni vele. Meglátásom szerint a testnek (idegrendszerrel az élen) az évmilliók alatt először el kellett jutnia a megfelelő fejlettségi szintre ahhoz, hogy az ember esszenciáját adó, nem materiális természetű lényt be tudja fogadni. Ehhez pedig fejlődésre, fejlesztésre volt szükség, amiben óriási szerep jutott ennek az 1-2 millió évig tartó vízi kalandnak, benne a jódnak és társainak.

A földi világban össze vagyunk kapcsolódva testünkkel, egymásra vagyunk utalva, gondolataink, érzéseink hatnak a fizikai testre és vice versa. (Ha valaki kételkedne ez utóbbiban, emlékezzen vissza, mire tudott gondolni, amikor hasmenés tört rá váratlanul.) És ahogy egy autó szakszerű üzemeltetését is ajánlatos megtanulni használat előtt vagy legkésőbb aközben, úgy az emberi test működésével, igényeivel is jó képben lenni.

A fizikai testünkben máig léteznek azok az ősi programok, melyek a magasabb jódbevitelhez íródtak, és amik bár a WHO adagok mellett inaktívak, megfelelően bevezetett jódpótlással el tudjuk őket indítani. 

Nem arról van tehát szó, hogy mi itt a Kárpát-medencében meg tudunk-e enni annyi tengeri algát, amennyi mondjuk 2 csepp Lugol-oldatnak megfelelő jodidot és molekuláris jódot tartalmaz, hanem hogy 

• az ember fizikai teste az evolúció során találkozott-e a jód ezen formáival és mennyiségeivel

• alakultak-e ki a megfelelő hasznosításukhoz sejtszintű biokémiai folyamatok

• ezek a programok vajon ma is ott szunnyadnak-e a sejtjeinkben, vagy már kikoptak a szárazföld belsejében eltöltött hosszú időszak hatására (amely evolúciós szemszögből nézve egyébként nem is hosszú)

• módosult-e már annyira a biológiánk, genetikánk, hogy esetleg sajnálatos módon már nem tud mit kezdeni a megnövelt jodid / elemi jód bevitellel, így az akár káros is lehet

Nos, az Iodine Project orvosainak kutatási eredményei és a globálissá nőtt jódmozgalom 20+ éves tapasztalata azt mutatja, hogy igenis ma is tudja használni a szervezetünk a magasabb jódadagokat. 

Bár az elképzelhető, hogy anno vízi majom őseink vagy akár manapság a japán emberek nem vittek /  visznek be annyi elemi jódot a vörös és barna algák fogyasztásával, mint amennyit az ortomolekuláris jódpótlást végzők a Lugol-oldat csepegtetése révén, de jelenlegi környezetünkben és a minket kínzó - sőt tizedelő - betegségek mellett (sokszor a mirigyrendszer az érintett) nem az a cél, hogy véletlenül se lépjük túl ezt a kikalkulált határt, hanem hogy annyi és olyan jódot szedjünk, amivel jól működünk, ha ezzel nem veszélyeztetjük az egészségünket. 

Márpedig eddig még nem állt le a pajzsmirigyünk, nem szabályzódott vissza a NIS funkció, nem gátlódott az organifikáció, az elemi forma remekül működik, képződnek a jodolaktonok, megszűnik a mellekben a fájdalom, a fibrocisztás emlőbetegség elmúlik, összemegy a csomó, jól reagál a megduzzadt vagy akár daganatos prosztata, hogy pár példát kiemeljek azon hatások közül, melyeket pl. a delta jodolaktonra (6-IL) rákeresve ma már kiad az internet. 

Mikről tudnánk akkor, ha még intenzívebben kutatnánk ezt a témakört?

vissza az elejére

Források

[1] Vízimajom-elmélet Wikipedia

[2] Vita Femina - Labancz Kriszta Természetgyógyász: A földi élet jódfüggő gyökerei

[3] The Aquatic Human Ancestor theory

[4] Thyroid wastegate - csapóajtó a pajzsmirigyen (FB csoportbeli poszt)

[5] Assessment of Japanese iodine intake based on seaweed consumption in Japan: A literature-based analysis

[6] Az ortomolekuláris jódpótlás programjának igazolása - Dr. Gaby jódról írt cikkének cáfolata