megtévesztő jódtanulmányok
Írta: Árvay Bálint © 2021
Tartalomjegyzék
Bevezető
Amikor az ember elkezd ismerkedni az ortomolekuláris jódpótlás szakirodalmával (ld. A gyógyító jód ill. az Iodine Why We Need It [1] c. könyvet, valamint az Iodine Project orvosi teamjének publikációit) és kitárul előtte ez a csodálatos világ a számtalan kiaknázatlan lehetőséggel, előbb-utóbb szöget üt a fejébe a gondolat, hogy jó, jó, ez nagyon szépnek tűnik, de ha a jód valóban ilyen nagyszerű dolog, akkor miért hemzseg az internet megannyi - finoman szólva is - jódkritikus tanulmánytól?
Amik adott esetben homlokegyenest ellenkező következtetésre jutnak, mint a fent említett irodalmak, és szemmel láthatóan tudományos munkáknak tűnnek azok is, most akkor mi végre ez a súlyos ellentmondás, és egyáltalán kinek higgyen az ember fia/lánya?! Ha egy vagy akár több PubMed-link szerepel egy jóddal kapcsolatos tanulmány / cikk alján, annak már csak lehet hinni, nem...?!
A kérdés ill. elvárás valóban jogos... Laikusként képtelenség is több száz oldalnyi angol nyelvű szakmai anyagot áttanulmányozni, pontról pontra lecsekkolva a logikai helytállóságukat. De akkor mit lehet tenni? Kinek higgyünk, kinek van igaza?
A tudományos világban gyakran fordulnak elő ellentmondások, ami alapvetően nem baj. Ha nincs erős anyagi érdek vagy egyéb befolyásolási tényező egyik vagy másik oldalon, akkor ezt a konfliktust egy magasabb szinten fel kellene tudni oldani egy olyan magyarázattal, amit mindkét fél elfogad, amire korábban egyikük sem gondolt és aminek tükrében mindkettőjüknek egy kicsit igaza lesz...
Nézőpontunktól függően akár teljesen különböző képeket is kialakíthatunk a középpontban lévő egy és ugyanazon tárgyról / témáról. A látszólagos ellentmondásokat egy magasabb perspektívából oldhatjuk fel, ahonnan már látszik, hogy egy kicsit mindenkinek igaza volt
A félreismert és alulértékelt elem
A jód a leginkább félreismert és alulértékelt nyomelem manapság [1;7.o.], és ez a tény bizony a vele kapcsolatos tanulmányokra is alaposan rányomja a bélyegét. A Dr. Abraham által definiált [10] jódfóbia (ld. később) lépten-nyomon tetten érhető ezen a területen és képes egy pillanat alatt elbizonytalanítani az embert, aki a magasabb szintű egészséghez vezető ösvényt keresi, adott esetben a jód és a jódpótlás témájában.
Ezt is hallani meg azt is, így képtelenek vagyunk döntésre jutni, s a biztonság kedvéért inkább nem teszünk / szedünk semmit (főleg nem milligrammos adagban jódot), nehogy még a végén ártsunk vele magunknak. S végül pont ezzel ártunk, épp ezzel veszítjük el a remélt biztonságot... A jódhiány kézzelfogható valóság, de gúzsba kötnek a rosszul berögzült dogmák, mi pedig nem lelünk rá a jó(d) ösvényre - ami ráadásul behajtani tilos táblákkal van teletűzdelve: jódpótlás Lugol-oldattal?! Csak azt ne!
Az alábbiakban megkísérlek néhány fogódzót adni, hogy mégis mik lennének azok a kritériumok, amik mentén egy-egy ilyen vizsgálatot / tanulmányt értékelni lehet, hogy eldöntsük, hihetünk-e neki, helytálló-e a következtetése vagy valamin nagyon félrecsúszott a dolog és a valós képnek csupán egy torz szegletét mutatják, azt is előnytelen perspektívából.
Mi az a jódfóbia?
A fenti fogalom tisztázására álljon itt Dr. Guy E. Abraham szülész-nőgyógyász-endokrinológus professzor meghatározása, aki az Iodine Project elindítója volt és egyben a jód 21. századi újrafelfedezőjének tekinthető:
"Az orvosi jódfóbia a szervetlen, nem radioaktív jód / jodid olyan mennyiségekben történő használatától és ajánlásától való indokolatlan félelem, amely adagok korábban klinikusok három generációjának kollektív tapasztalata alapján a legbiztonságosabbnak és a leghatékonyabbnak bizonyultak a jódhiány tüneteinek kezelésére: 12,5-50 mg/nap."
Nagyon könnyű félresiklani a jód viselkedésének tanulmányozása során, és aztán elhamarkodottan rásütni a "BŰNÖS!" bélyeget erre a nyomelemre olyankor is, amikor nem a jód, hanem maguk a kutatók hibáztak a vizsgálat megtervezéskor, mert nem vettek figyelembe bizonyos fontos szempontokat. Így aztán kijelenthető, hogy nem minden jódkutatás jó kutatás.
Elég csak rágugliznunk, pillanatok alatt találunk tanulmányokat ill. egyéb cikkeket arra vonatkozóan, hogy a jód:
ártalmas, veszélyes, mérgező
megzavarja a pajzsmirigyfunkciókat
alul- / túlműködést okoz
autoimmun pajzsmirigybetegségek kialakulásához járul hozzá
Ezekből a jódfóbiával fertőzött írásokból terjed aztán tova a félelem, meg-meghivatkozzák, folyamatosan leporolják őket, hogy azt tartsák a köztudatban: "A jód veszélyes, jobb, ha kerülöd!" Ez néha már olyan méreteket ölt, hogy nehéz mögötte nem gyanítani valamiféle szándékosságot.
Ha alaposabban megnézzük az ilyen tanulmányokat, mindig találunk pár jellegzetességet, amiről felismerhető, hogy a kutatás megtervezői - akár tudtukon és szándékukon kívül is - helytelenül jártak el.
A mai világban viszont a képesség, hogy a jó és igaz információt meg tudjuk különböztetni a rossztól, a helytelentől, akár életbevágó fontosságú is lehet. És ez persze nem csak a jód témakörére igaz, de arra nagyon!
Lássuk a konkrétumokat.
A "túl sok jód" pajzsmirigy-alulműködést okoz? A félrevezető TSH
A fenti kérdéskört, ami a Wolff-Chaikoff hatásra épít, Dr. Abraham részletesen kielemzi A Wolff-Chaikoff hatás: Farkast kiáltottak? című cikkében [10], itt csak néhány további finomságra hívnám fel a figyelmet.
Amennyiben a milligrammos adagú jód pajzsmirigyre gyakorolt hatása a vizsgálat során kizárólag a TSH monitorozásán keresztül történik, nagyon könnyű téves következtetésre jutni. Jódhiányos embereknél ugyanis (kontinentális területen élők közül szinte mindenki, ha nincs japán étrenden ill. nem szed jódot) az ilyen beviteli mennyiségek következtében átmenetileg megemelkedhet a TSH értéke.
Ettől pedig minden endokrinológus a szívéhez kap, hiszen úgy tanulta az egyetemen, hogy a magasabb TSH a pajzsmirigy-alulműködés egyértelmű és csalhatatlan jele!
Pedig ez nem kóros jelenség, épp ellenkezőleg: a szervezet így szeretné szorgalmazni a jódot (jodid iont) a pajzsmirigysejtekbe juttató ún. nátrium-jodid szimporterek (NIS) működését. (Ld. Jód ABC.)
Dr. Brownstein így ír erről a könyvében [1;84.o.]:
"Tapasztalataim szerint a jódpótlás elkezdésekor megemelkedett TSH a hypothyreosis klinikai tünetei nélkül, normális T3 és T4 hormonszintek mellett nem utal pajzsmirigy-alulműködésre. Ez a jelenség a szervezet megfelelő és szükséges válasza a több NIS képződéséhez, hogy így fokozza a jód sejtekbe történő szállítását. A TSH akár 6 hónapig is emelkedett maradhat. Láttam már 5 és 30 mIU/l körüli értékeket is."
A sejtszintű jodid transzportért felelős ún. nátrium-jodid szimporterek (NIS) működése. A TSH ösztönző hatással van ezek aktivitására és kifejeződésére, így amikor elkezdjük a Lugol-alapú jódpótlást, az elején a NIS regenerációt és a pajzsmirigy feltöltekezését ösztönzendő megemelkedik a TSH
Csupán a TSH figyelgetésén keresztül tehát könnyen fals következtetésre juthatunk. A tényleges pajzsmirigyhormonok szabad frakcióinak (FT4 és FT3) monitorozása már valósághűbb visszajelzést ad a mirigy tényleges működéséről, de még ez sem feltétlenül reprezentálja a teljes képet, hiszen csupán a vérplazmában vizsgálódunk, így nincs benne a
hormonok sejtekbe jutása és a
receptorok érzékenysége.
Érdekesség: az ortomolekuláris jódadagok (50 mg+) képesek szabályozni a szervezetben bizonyos hormonreceptorok érzékenységét (pl. T3, inzulin), így az eredő hormonális hatás alacsonyabb szérum koncentráció mellett is megmaradhat vagy akár még emelkedhet is! [2;31.o.]
Emiatt nem feltétlen kell megijedni, ha a jódpótlás hatására valamelyest csökkenne a T3 szint, ha egyébként hipotireózisra utaló tünetek nem jelentkeznek. A tünetek alapos, mélyreható figyelembevétele mindig kulcsfontosságú, kiegészítheti, de nem helyettesítheti semmilyen laborvizsgálat.
Erről a vonatkozásról, vagyis hogy milyen szempontrendszer szerint kellene követni a jódspecifikus vizsgálatokba bevont alanyokat, az Iodine Project orvosainak egyik anyagában [2;7.o.] olvashatunk részletesebben.
A Wolff-Chaikoff kísérlet során használt monitoring
Kevesen tudják, de a híres (hírhedt?) - nevezetes Wolff-Chaikoff kísérlet során, amikor is az endokrinológus kutatópáros patkányok pajzsmirigyének fiziológiás válaszát vizsgálta a növekvő orális jódbevitel függvényében, nem nézték meg a tényleges pajzsmirigyhormonok szintjét az állatok vérében és a tüneteket sem vették számba, csupán az előzetesen beléjük injekciózott radioaktív jodid izotóp pajzsmirigy általi felvételének csökkenése alapján gondolták (feltételezték) azt, hogy a magasabb orális jódbevitel blokkolja a pajzsmirigy működését és hipotireózist okoz. Nem történt semmilyen megbízhatóbb vizsgálat közben!
Dr. Jan Wolff és dr. Israel L. Chaikoff az 1948-as állatkísérletből tévesen azt a következtetést vonta le, hogy a néhány száz mikrogramm feletti jódadagok veszélyesek az ember számára, mert blokkolják a pajzsmirigyet és alulműködést okoznak. Ezt el is nevezték Wolff-Chaikoff effektusnak. Hiába volt korábban a milligrammos jód mintegy 140 éven át az akadémiai orvosolás jól bevált eszköze, a fenti kísérlet hatására "kivonták a forgalomból", módosították az orvosi egyetemi képzés tananyagát is. A Wolff-Chaikoff hatást, melyet egyébként sosem bizonyítottak humán alanyokon, a 2000-es évek elején az Iodine Project orvosai végleg megcáfolták
Tehát az a vizsgálat, amit a milligrammos jódbevitel ártalmas mivoltának bizonyítására a leggyakrabban fel szoktak hozni mint "tudományos tanulmány", több sebből is vérzik:
nem humán vizsgálatról van szó, csupán patkánykísérletről
abból, hogy az állatok pajzsmirigye nem vett fel több radioaktív jódot, tévesen arra következtettek, hogy a mirigy mindennemű jódfelvétele leállt
a stabil jód útját nem nézték, pedig annak felvétele nem állt le, épp ez, a növekvő jódáradat szorította ki a versengő gátlás elve alapján a radioaktív izotópot a pajzsmirigybe jutásnál (NIS kapacitás elérte a maximumot)
hiányos, rosszul megtervezett a kísérlet, hiszen a pajzsmirigyhormonok (T4, T3) szintjét nem vizsgálták
semmilyen más módszert nem használtak a pajzsmirigy működésében állítólag keletkezett zavar bizonyítására
a téves megfigyeléseiket emberekre is kiterjesztették, holott humán vizsgálatokat nem folytattak (ilyenek azóta sem készültek!)
A fenti tények különösen annak figyelembevételével szégyenteljesek, hogy a Wolff-Chaikoff hatásra számtalan későbbi tanulmány hivatkozik... És ugye ha valaki eleve hibás alapokra építkezik, akkor nem nehéz belátni, hogy az ő érvelése is hibával terhelt lesz.
A "túl sok jód" pajzsmirigy-túlműködést okoz?
Ha már a fentiek alapján a Wolff-Chaikoff hatás fikció csupán és a "sok jód" nem okoz alulműködést, akkor legalább okozzon túlműködést! - gondolhatnánk rosszindulatú logikával. Nos, ezért a következtetésért nem kell messzire menni, ez a rizikó mint intő figyelmeztetés már a WHO jódbevitelre ill. vizelet jodid ürítésre vonatkozó ajánlásaiban [13] is megjelenik. Most akkor kell félnünk vagy sem?
A WHO ajánlásában már igen alacsony vizelet jodid ürítéshez is olyan vészjósló következményeket társít, mint a jód által kiváltott pajzsmirigy-túlműködés és autoimmun pajzsmirigybetegségek. [13] Összehasonlításként a tokiói lakosok vizelet jodid ürítése kb. 10.000 µg/l [14], és köszönik szépen, jól vannak, mint ahogy az ortomolekuláris jódpótlást a protokoll szerint végzők is
Az ortomolekuláris jódpótlási iskola nagy hangsúlyt fektet a jódszedés egyes ellenjavallatainak korrekt kommunikációjára és kiszűrésére.
Valóban léteznek ugyanis olyan rendellenességek, amik mellett TILOS jódot szedni, mert az túlműködésbe viheti át az embert. Ezek a pajzsmirigyben lévő autonóm forró göbök ill. a petefészkeknek egy speciális és ritka elváltozása, az ún. struma ovarii.
Ezek a jódpótlás abszolút kontraindikációját képezik, történjen az mikro- vagy milligrammos adagban. Részleteket róluk a Göbök a pajzsmirigyben c. cikkben olvashatunk.
Dr. David Brownstein így ír a forró göbökről: [1;86.o.]
“Az önállóan működő göb kívül esik az agyalapi mirigy és a hipotalamusz visszacsatolásának ellenőrzési körén. A pajzsmirigytől függetlenül funkcionál, s amikor jódot lát, kontrollálatlanul felveszi azt, s ez óriási mennyiségű pajzsmirigyhormon termeléséhez és végül hyperthyreosishoz vezet. Az autonóm göb mint rendellenesség pajzsmirigy szcintigráfiával diagnosztizálható. Gyakran azonban a jódpótlás kipróbálása során derül rá fény, amikor a páciens az első pár adag bevétele után túlműködésbe megy át.”
Amennyiben ezeket az ellenjavallatokat előzetesen kiszűrjük, az ortomolekuláris jódadagok nem fognak pajzsmirigy-túlműködést okozni. Mivel az egész lakosságot érintő, tömeges jódpótlás (pl. valamilyen alapélelmiszer jódozása) bevezetésekor nem lehetett mindenkit egyesével megultrahangozni, hogy van-e nála ellenjavallat, logikus következmény, hogy voltak / lesznek olyanok, akiknél "bekavar" a jód. Főleg mivel a fenti elváltozásoknak maga a súlyos jódhiány a legkomolyabb rizikófaktora. De ahogy mondani szokták, a hiba (sajnos) az ő készülékükben van, nem a jóddal van baj.
Mindezek miatt az epidemiológiai tanulmányokból eredő riogatásoknak nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani, amikor a protokoll szerint végzett, megelőző vizsgálatokkal megtámogatott egyéni jódpótlásról van szó, hogy akkor az fog-e okozni ilyen komplikációkat vagy sem.
A kérdést, hogy a "túl sok jód" valóban hozzájárul-e az autoimmun pajzsmirigy-betegségek megjelenéséhez, a kofaktorok alfejezetben a szelénnél tárgyaljuk majd részletesen.
A jód különböző formáival nyert tapasztalatok
Az ortomolekuláris jódpótlás az 1829 óta létező ún. Lugol-formula (oldat ill. tablettázott verziók) használatára épít, ami egy szervetlen, komplex jódkészítmény. Jódpótlási célra a szervetlen, nem radioaktív formák alkalmasak. (Részleteket ld. Jód ABC-ben.)
Amennyiben egy tanulmány nem szervetlen, radioaktív jódformát vizsgál, hanem pl. a
szervesjód-tartalmú gyógyszerek (Amiodarone, Cordarone)
radiológiai (pl. CT) kontrasztanyagok vagy
radioaktív jódkezelés
által okozott káros hatásokat elemzi és ezekből vonja le a következtetést, hogy a jód ártalmas, akkor jobb, ha elfelejtjük. Ezeket a formákat nem szabad egy kalap alá vonni a szervetlen jóddal, ld. erről a Jódallergia? c. cikket az oldalon. Álljon itt ennek kapcsán egy áttekintő táblázat Dr. Abraham egyik kiváló cikkéből: [14;3.o.]
A jód egyes formái. A szerves jódvegyületekkel nyert tapasztalatokat semmiképp sem szabad összemosni a szervetlen, nem radioaktív jód által okozott hatásokkal! [14;3.o.]
Amennyiben szervetlen formát alkalmaztak, tudni kellene azt is, hogy
csupán jodidról volt-e szó, például kálium-jodid (KI) formájában, vagy
molekuláris jóddal dolgoztak, esetleg
komplex készítményt használtak, amely mindkettőt tartalmazza.
Ezek a formák ugyanis nem egyenértékűek, a hatékonyságuk az egyes egészségügyi rendellenességek kezelésénél nagyon különbözik! Például a mellek és a prosztata elváltozásai sokkal jobban reagálnak a molekuláris jódra, mint a jodid formára. [1;62.o.]
Korábban azt hitték, hogy molekuláris jódot felesleges szedni, mivel az a gyomor-bél traktusban úgyis teljesen jodiddá redukálódik, és hogy a szervezet tetszés szerint tudja ide-oda alakítani ezt a két formát, de később kiderült, hogy mindez nem igaz. [2;84.o.] Muszáj több-kevesebb molekuláris jódot is bevinnünk, mert a jódhoz kötődő pozitív élettani hatások egy része ennek a formának tulajdonítható!
A molekuláris jód: [3] [4] [5] [6]
külön útvonalakon szívódik fel
a sejtekbe is más mechanizmussal jut: ún. facilitált diffúzió útján, nem pedig a NIS-eken keresztül aktív transzporttal, mint a jodid ion
más jellegű hatásokért felelős:
a sejtdifferenciálódást, az egészséges sejtéletciklust segít szabályozni,
az egészséges szöveti architektúra fenntartásán szorgoskodik
hozzájárul a hibás sejtek mielőbbi programozott elpusztulásához (apoptózis)
immunmoduláló szerepe van
a jódozott lipidek képződésében kulcsfontosságú
az a része, ami nem jutott be a sejtekbe, a véráramban néhány óra alatt jodiddá redukálódik és onnantól kezdve úgy folytatja az útját és olyan funkciókat tölt be, mintha mindig is jodid lett volna, addig azonban kritikus szerepe van!
A tökéletes lejárató tanulmány egy lehetséges receptje: vizsgáld csak az egyik formát, azt, amelyik az adott rendellenesség esetén kevésbé hatásos, véletlenül se használj komplex készítményt (pl. Lugol-oldat), majd dolgod végeztével lebegtesd büszkén az eredményt, hogy a jód bizonyítottan hatástalan!
Szemléltető ábra a molekuláris jód egyik működési mechanizmusára vonatkozóan: jódozott lipidek szintézise, majd azok sejtmagra ill. mitokondriumokra gyakorolt hatása - Forrás: Iodine’s Power is Found in Iodolipids
Algákkal nyert tapasztalatok = jódtapasztalatok?
Egy további buktató lehet, ha nagy tisztaságú, standardizált jódkészítmény alkalmazása helyett algákkal végzik a vizsgálatot, majd az abból levont következtetéseket - esetleg később, egy review study során - magára a jódra is "ráhúzzák", vagyis automatikusan érvényesnek nyilvánítják, úgy, mintha eredetileg is jóddal végezték volna a vizsgálatot. Ld. például: [4]-32.ref.
Ez sajnálatos hiba!
Egyes tengeri algáknak valóban magas a jódtartalma (csökkenő sorrendben: kombu, wakame, hijiki, nori), viszont ez nem jelenti azt, hogy az általuk kiváltott hatásokért kizárólag a bennük lévő jód lenne a felelős! Sem pozitív, sem pedig negatív értelemben. Ezek a vízi élőlények hajlamosak nemcsak jódot, hanem bizony toxikus anyagokat is felvenni a környezetükből, ami óceánjaink növekvő szennyezettsége miatt aggodalomra ad okot.
Ezt a tévedést (szándékos belemagyarázást?) már a fent említett kutatópáros egyik tagjának, Wolffnak az 1969-es tanulmányában is fülön csíphetjük, amikor is a Hokkaidón (Japán egyik szigete) felbukkant endémiás golyvát vizsgálta. (Ld. Jód ABC). Japánnak ezen a részén akkoriban feltűnően gyakori volt a strúmának, azaz a pajzsmirigy kitüremkedő duzzanatának az előfordulása. Az itt élő japánoknak különösen magas az algafogyasztásuk, vizeletükben sok jódot ürítenek.
Bár egy korreláció nem egyenlő a kauzalitással, Wolffot ez nem zavarta, számára adta magát a nyilvánvaló következtetés: a "túl sok jód" okozza ezt a golyvát!!
Megalkotta hát a "jódgolyva" kifejezést, belemagyarázva a jelenségbe az 1948-as kísérletükből levont (hibás) következtetést, a Wolff-Chaikoff hatást, egyfajta bizonyítékként felhasználva a Hokkaidó-golyvát saját összetákolt elméletének igazolására, és kijelentette: "A jódgolyva leggyakoribb formája Hokkaidóban látható." [8]
Érdekesség, hogy a jelenséget vizsgáló japán tudósok nem gondolták, hogy az algákban lévő jód lenne az oka a pajzsmirigy megnagyobbodásának, hiszen a világnak ezen a részén problémamentesen fogyasztanak tengeri algákat időtlen idők óta, és a Tokióban lakó, golyvamentes japán alanyok is hasonló szintű jodidot ürítettek vizeletükben, mint a hokkaidóiak. [10]
Kiderült aztán, hogy a golyva fokozott jelenléte az érintett alanyoknál (normál pajzsmirigyműködés mellett!) az ételeikben jelenlévő, túlzott mennyiségű golyvaképző anyaggal volt magyarázható. Bizonyos algák ugyanis hajlamosak pl. bromidot is koncentrálni magukban, ami egy erős goitrogén. Hogy erről volt-e szó vagy más toxikus anyagról, amit az algák akkor és ott magukba szívtak, nem tudni pontosan, a jelenség azóta megszűnt.
A japán kutatók "tengeri hínár által kiváltott golyvának" nevezték ezt a feltűnőséget, Wolff viszont automatikusan továbbgondolta az egészet és a "jódgolyva" kifejezést használta, ami súlyos szakmai tévedés volt. Így terjedt el az utána következő évtizedekben - a Wolff-Chaikoff effektus mint teória hátszelében - , hogy a "túl sok jód" (iodide excess) golyvát okoz.
Tragikomikus az egészben, hogy Wolff épp azt a nyomelemet kiáltotta ki a golyva okaként, melyet az 1800-as évek elejétől kezdve elsöprő sikerrel alkalmaztak a golyva gyógyításában [10], méghozzá sokkal nagyobb adagokban is, mint amiről Wolff beszámolt, anélkül, hogy ez akkor golyvát okozott volna.
Ennek a hibás következtetésnek az árnya azóta is kísért. A magas algafogyasztásukról híres japánokat újra és újra felhozzák mint negatív példát a jód pajzsmirigyre gyakorolt hatása kapcsán: automatikusan a jódot hibáztatják olyan következményekért, amiket az algák váltottak ki. Idézet egy ilyen tanulmányból [11] :
"Egy 3.300 gyermeket (kor: 6-12 év) magába foglaló, öt kontinensre kiterjedő felmérésében a "magas" (kb. napi 750 μg-nyi) étrendi jódbevitellel rendelkező gyermekek pajzsmirigye kétszer akkora volt, mint a normál jódbevitelűeké. Bár nem tudjuk, hogy ez a megállapítás mekkora jelentőséggel bír, sugallja a jód által kiváltott golyva lehetőségét."
Dr. Abraham beszámol arról [14], hogy a tanulmány által meghivatkozott kiadvány [12] 1. táblázatában szereplő adatok elemzése során kiderült, hogy a többi csoporttal összehasonlítva csak a Hokkaidóból származó gyermekek pajzsmirigye mutatott megnövekedett térfogatot!
Tehát az adatok beválogatásánál vagy szerencsétlen hibát vétettek a kutatók, vagy szándékos manipulációt követtek el, hogy az eredmény ijesztőbbnek tűnjön a jód vonatkozásában.
Persze mindez lehet akár véletlen is, de lassan túl sok már a jód lejáratásához hozzájáruló "apró" véletlenekből...
Tengereink fokozódó szennyezettsége miatt az algák nem igazán tekinthetők már biztonságos jódforrásnak, ami az ortomolekuláris beviteli adagokat illeti. A nagy mennyiségű fogyasztásuk által kiváltotott hatásokat nem korrekt dolog kizárólag a bennük lévő jód nyakába varrni. Hiába tartalmaznak ugyanúgy szervetlen jódformákat [15] , mint pl. a Lugol-oldat, a bennük lévő szennyezőanyagoknak hosszabb távon nem kívánt következményei lehetnek
Az algáktól némiképp elrugaszkodva szót kell, hogy ejtsünk arról a szituációról is, amikor az alkalmazott jódkészítményben lévő segédanyagok okoznak kellemetlen, esetleg allergiás reakciókat. Ez is előfordul. Ilyenkor meg kell(ene) vizsgálni, hogy egy bioekvivalens, nagy tisztaságú készítmény is kiváltja-e ezeket a tüneteket vagy sem. Ha igen, akkor a jód a hibás, ha nem (jellemzően nem), akkor valamilyen segéd- / adalékanyag a bűnös...
A kofaktorok fontossága
Dr. Brownstein szokta mondani, hogy a jódot soha nem önállóan kell alkalmazni, hanem mindig egy funkcionális szemléletű és az egész embert figyelembe vevő terápiás program részeként. Ez a megközelítés pedig nagy hangsúlyt fektet többek közt a szervezet mikrotápanyag-ellátottságára is, értve ezalatt a vitaminok, ásványi anyagok és nyomelemek megfelelő szintjét.
Ezek közt van néhány olyan, melynek optimális koncentrációja elengedhetetlen ahhoz, hogy a jód biztonságosan és hatékonyan működjön akár a pajzsmirigyben, akár a többi jódigényes szervben. Az ilyen anyagokat kofaktoroknak hívjuk és talán legfontosabb közülük a
Szelén
A Hashimoto és a jód c. cikkemben részletes magyarázatot osztottam meg arról, hogy szelénhiányosan miért is veszélyes jódot szedni, itt most csak röviden térnék ki a lényegre. Azok az antioxidáns hatású enzimek, melyek egyfajta védelmet jelentenek a jód metabolizmusa során, értve ezalatt pl. a pajzsmirigyben zajló átalakítást (a jodid oxidációja), ami a hormonok szintéziséhez szükséges első lépés, szeléntartalmú fehérjék.
Amennyiben szelénhiányos alanyokon - ami nem ritkaság, lévén a Földön igencsak ingadozó a talaj szelénszintje (Európában kimondottan alacsony) - próbáljuk tanulmányozni a jódpótlás hatásait, nagyon gyorsan fals következtetésre juthatunk.
Ha a fenti enzimeknek (pl. glutation-peroxidáz, GPx) elégtelen az aktivitása, akkor a pajzsmirigyben megszaladhat az oxidáció, mert a túlzott mennyiségű hidrogén-peroxid nem tud ártalmatlan vízzé átalakulni, így a mirigy begyulladhat.
Ezért vonta le néhány epidemiológiai tanulmány azt a következtetést, hogy a jódozott só bevezetése után bizonyos földrajzi területeken megnövekedett az autoimmun pajzsmirigy-betegségek előfordulási aránya.
Nem a jód a "bűnös" ilyenkor, hanem figyelni kellett volna a lakosság szelénellátottságának javítására is, optimális módon még a jódpótlás megkezdése előtt. Sajnos ez nem történt meg, így a fenti hibás összefüggés, vagyis hogy a fokozott jódbevitel autoimmun pajzsmirigy betegségeket okoz, rendkívül erősen meggyökeresedett a köztudatban.
Vas
Egy másik kritikus kofaktor a jód anyagcseréjében. Ugyanis jó néhány olyan enzim, ami bekapcsolódik jódhoz kötődő élettani folyamatokba, a hem-peroxidáz enzimek családjába tartozik, azaz vasat (hem molekulát) tartalmaz, ami a funkció ellátásához nélkülözhetetlen központi elem:
TPO (tireo-peroxidáz): ez az enzim a pajzsmirigyben jód mint a jodid oxidációját és az egyes tirozinszármazékokhoz történő kapcsolódását katalizálja a tüszősejtek által körülvett térben (kolloid)
LPO (lakto-peroxidáz): szintén a jodid oxidációjában segédkezik a szervezet több pontján, pl. a mellekben és a légutak nyálkahártyáinak felületén - ld. erről a Jód és az immunrendszer c . cikket
MPO (mielo-peroxidáz): a fehérvérsejtek (neutrofilek) fagocitózisa során aktív, amikor azok halogenid ionokból (klorid, jodid) a bekebelezett kórokozók szétroncsolásához alkalmas erős oxidatív anyagokat (hipoklorit ill. hipojodit gyökök) szintetizálnak - ld. erről is a Jód és az immunrendszer c. cikket
EPO (eozinofil-peroxidáz): ez az enzim - ahogy a neve is mutatja - az eozinofil granulocitákban (fehérvérsejtek egyik típusa) aktív és hasonló oxidatív átalakításokat támogat, mint a fenti rokonai
a citokróm P450-es enzimcsalád tagjai is hem-proteinek: ezek igazi univerzális enzimek és kulcsszerepet játszanak többek közt a
sejtszintű energiatermelésben (mitokondriális funkciók)
a xeno- / endobiotikumok májban zajló méregtelenítési folyamatában (1. fázis)
a szteroid hormonok szintézisében.
A fenti funkciók mindegyike szorosan kapcsolódik a jódhoz.
Amennyiben valaki úgy kezd neki Lugol-alapú jódot szedni, hogy a vasraktárai nincsenek kellőképpen feltöltve (ferritin szint!!), akkor előfordulhat, hogy a kezdeti energikusabb időszakot 1-2 hónap elteltével egy markáns visszaesés követi, mert lecsökken a vas szintje, kiapadnak a raktárak. A milligrammos jód kezdetben "eszi" a vasat!
Ilyenkor szokták a jóddal riogatók azt felemlegetni, hogy "ugye megmondtuk, az elején jó lesz, de aztán megbosszulja magát a dolog"! Ne hallgassunk rájuk, vizsgáltassuk meg a vaspanel valamennyi értékét (szérum vas, transzferrin, transzferrin szaturáció ÉS ferritin), mert könnyen előfordulhat, hogy megcsappant közben ennek a kritikus kofaktornak a szintje és ez okozza a problémát.
Ráadásul előfordulhat, hogy az alacsonyabb TPO aktivitás következtében a pajzsmirigyhormonok (főleg a T4) szintjében is megfigyelhető egyfajta visszaesés, hiába a jódszedés. Ez megint remek alkalmat biztosít a jódfóbiásoknak, hogy újfent elmondhassák: "Lám-lám, a milligrammos jód pajzsmirigy-alulműködést okozott, mi szóltunk előre!"
A fentiek alapján azok a vizsgálatok, melyek milligrammos jóddal és a megfelelő formákkal történtek / történnek ugyan, de nem veszik figyelembe a bevont alanyok vasellátottságát, könnyen téves következtetésre juthatnak!
További kofaktorok jelentősége
Terjedelmi okokból nem tudok minden egyes kofaktor szerepébe részletesen belemenni, de a fenti két példa jól érzékelteti, hogy a jód csapatjátékos, igényel maga mellé további kulcsfontosságú elemeket és vitaminokat, melyek szintje a modern életmódot folytató nyugati ember szervezetében jellemzően már nem optimális.
Ezeket a kofaktorokat az ún. jódprotokoll foglalja össze, amely a Jódpótlás tudományos alapokon csoportban részletes füzetként hozzáférhető.
Címszavakban azért néhány további példát megemlítek:
C-vitamin szükséges a fent már említett nátrium-jodid szimporterek (NIS) regenerációjának felgyorsításához, hogy minél több jód juthasson be a sejtekbe, és minél kevesebb landoljon a WC-ben (ami nem jut be, az nem tud hasznosulni, a vesék pedig gyorsan leürítik)
Magnéziumhiányos állapotban több száz enzim működése károsodik a szervezetben, többek közt a mitokondriális funkciók is, így a jodid oxidációjában segédkező hidrogén-peroxid is csökkent mértékben áll majd rendelkezésre, ez pedig pajzsmirigy-alulműködést okoz
Cink szükséges a megfelelő immunfunkciók biztosítása mellett pl. a pajzsmirigyhormonok hatékony konverziójához is (T4-T3 átalakítás)
Rézhiányos állapotban a vas nem képes felszívódni a vékonybélből és aztán hasznosulni sem, mert a réztartalmú ún. multi-copper ferroxidase enzimek, melyek a kettős vegyértékű vasat hármassá alakítják, ilyenkor nem működnek megfelelően. Emellett az oxidáns-antioxidáns rendszerben is fontos funkciót tölt be a réz a cinkkel együtt, ld. SOD - ez pedig a jodid oxidációjához is kapcsolódik
A kálium ill. magnézium sejtszintű hiánya esetén szívdobogás érzés jelentkezhet, melyet valaki tévesen pajzsmirigy-túlműködéses tünetnek azonosíthat
A kofaktorellátottság kritikus fontossága miatt az epidemiológiai tanulmányok nagy részét el is felejthetjük, hiszen ott képtelenség kontrollálni ezeket a paramétereket. A modern életmódot folytató nyugati ember szervezete pedig erősen tápanyaghiányos (minőségi éhezés), szinte az összes kofaktor elégtelen a szervezetében. Ilyen állapotban felesleges is a jód viselkedését vizsgálni, mert úgysem lesz problémamentes.
Ugyanezen okokból kifolyólag nem lehet tömegesen bevezetni a milligrammos adagú jódpótlást, az mindig is egyéni szintről induló, átfogó egészségjavító programok része volt és lesz.
Amennyiben egy tanulmány nem veszi figyelembe a jód és a kofaktorok közti bonyolult interakciókat és tápanyaghiányos emberek segítségével kívánja vizsgálni a jód működését, könnyen fals következtetésre juthat
Jódkofaktorok nélkül tehát nem tud lendületbe jönni a rendszer, nem tudnak beindulni a jódhoz kötődő anyagcserefolyamatok, mert nincsen minden fogaskerék a helyén, vagy esetleg ott van ugyan, de több foga is le van törve stb. Nem nehéz belátni, hogy ilyen állapotban nem fog úgy működni az óramű, ahogy kellene...
Méregtelenítési tünetek és mikrobaelhalásos reakciók
Az ortomolekuláris jódpótlás elején tudvalevően lehetnek méregtelenítési jelenségek. (Ld. Jód ABC). Az embernek fájhat a feje, folyhat az orra, rosszabb lehet a közérzete stb. Ha valaki megijed ezektől s itt, ennél a fázisnál hagyja abba a jódszedést és nem tapasztalja meg az utána következő pozitív eredményeket, akkor örökre beleég az elméjébe, hogy jódmérgezési tünetei voltak, és ez kerül majd a vizsgálati jelentésbe is...
A detox tüneteket muszáj (lenne) a helyükön értelmezni!
Infoképp, az 5%-os Lugol-oldat biztonsági adatlapja itt olvasható, ha valaki utána szeretne nézni, hogy mennyitől lehet valóban mérgezéses tüneteket kapni. Több nagyságrendbeli különbség van az ebben említett mennyiségek és az ortomolekuláris jódpótlás által alkalmazott adagok között.
A toxikus halogének (főleg bromid) ürülésére milligrammos jódpótlás esetén készülni kell. Nem mindenkinél lesznek markáns tünetei, de nem árt, ha mindenki tud róla, így nem éri meglepetés. Néhány detox technika (sós vizes ivókúra) segít abban, hogy a felkavarodott és a véráramba bekerült bróm mielőbb elhagyja a szervezetet a veséken keresztül. Erről a jelenségről A gyógyító jód c. könyvben (219. o.) részletesen olvashatunk, amely külön fejezetet szentel a toxikus halogének tárgyalásának.
Ha ez a detox fázis lecsengett, utána már nem jelentkezik tünet, hiába szedi az illető tovább ugyanazt a jódadagot. Ebből is látszik, hogy ezek jód által kiváltott méregtelenítési tünetek, nem pedig a jódmérgezés jelei. Ez utóbbi a vesék nagyfokú kiválasztási kapacitása miatt csak igen nagy (több grammos) mennyiségek esetén jelentkezhet, egészséges vesefunkciókat feltételezve. A jodid ún. "clearance" értéke 43,5 l/24h [2;78.o.], ami egy rendkívül magas szám és jól mutatja, hogy a vesék könnyedén ürítik a jódot, az nem terheli meg őket.
Egy további félreérthető jelenség, amikor a jóddal "megtuningolt" immunrendszer, amely szintén meglehetősen markáns jódigényekkel rendelkezik, "nekimegy" lappangó fertőzéseknek, olyan gócoknak, melyeket korábban tápanyaghiányos állapotban nem volt ereje felszámolni. Ebben a jódprotokoll további elemei is a segítségére lehetnek, mint pl. a D- és A-vitamin, a szelén, a cink és a B-vitaminok.
Hasonló a helyzet ahhoz, mint amikor egy háziasszony kap egy modern takarítógépet, és a készülék képességein felbuzdulva olyan helyen is nekiáll takarítani, ahol korábban nem.
A felbolydulásnak viszont lehetnek kísérő tünetei, a mikrobák tömeges elhalása (die off) Jarisch-Herxheimer reakciót válthat ki. [7] Ilyenkor átmenetileg romolhat a páciens / vizsgálati alany állapota, de ez egy ideiglenes állapot, miután lecsengett, már nem jelentkezik tünet a jódszedés folytatása esetén sem. (Amennyiben nem növelünk adagot.) A jódos vizsgálatokat végzőknek tisztában kell(ene) lenniük ezzel az összefüggéssel is.
A hatékony méregtelenítés záloga a klasszikus értelemben vett detox útvonalak (máj-epe, vesék, nyirokrendszer) megfelelő állapotán felül az emésztőrendszer épsége is. A szivárgó bél szindróma rendezése (autoimmun betegségek esetén szinte borítékolható a megléte) elsődleges fontosságú, máskülönben a Lugol-alapú jód által akarva-akaratlanul kiváltott méregtelenítés komplikációkhoz fog vezetni.
A bélrendszer barrier funkciójának sérülése miatt ugyanis (főleg, ha székrekedés is van a háttérben, ami pajzsmirigyproblémáknál gyakori) az epén keresztül a bélbe kiválaszott toxikus anyagok egy része újra és újra visszaszívódik majd (intesztinális autointoxikáció) ahelyett, hogy rövid úton elhagynák a szervezetet. Ez nagyban terheli a májat, az immunrendszert és végeredményben az egész szervezetet. Részleteket ld. a Hashimoto és a jód c. cikkben.
Az emésztőrendszer regenerációja alapvető fontosságú a Lugol-oldattal végzett jódpótlást megelőzően!
Nem kellően "megnyitott" detox útvonalak (vese, máj, epe, bél- és nyirokrsz.) mellett sejtszintű méregtelenítést provokálni a szervezetben - akár a jóddal - olyan, mintha bombariadót kiáltanánk egy zsúfolt bevásárlóközpontban, eltorlaszolt kapuk mellett
A vizsgálatok időtartama
A fentiekhez kötődik, de talán megér egy külön pontot. Amennyiben a követéses vizsgálat csupán néhány hétig tartott, akkor egész egyszerűen nem telik el elég idő ahhoz, hogy a jódhiányos alanyoknál elkezdett jódpótlás kezdeti tranziens hatásai lecsenghessenek:
NIS regeneráció miatt a TSH értéke akár 6-12 hónapig is emelkedett maradhat,
a detox tünetekre lezajlódása szintén időbe telik, ráadásul nagyban függ a támogató technikák alkalmazásától
Ez utóbbit sajnos a legritkább esetben veszik figyelembe a vizsgálatok megtervezése során.
Az alkalmazott jódmennyiségek
Az egyes jódkritikus tanulmányok értékelésekor alapvető fontosságú, hogy mennyi jódot szedettek a vizsgálatba bevont emberekkel vagy kísérleti állatokkal, esetleg milyen koncentráció mellett történt az in vitro vizsgálat.
Ha nincs megadva "milligramm jód / testsúlykilogramm / nap" mértékegységben a mennyiség, csak molaritást említenek vagy akár szérum jodid koncentrációt, akkor azt át kell számolni napi bevitelre, hogy el tudjuk dönteni, milyen tartományban járunk.
Nem ritkán olyan nagyságrendek jönnek ki ugyanis (több gramm jód per nap), ami igencsak távol van az ortomolekuláris jódpótlás által javasolt 12-50-100 mg-os mennyiségektől.
Már megint az autoimmun problémák?
Itt van például egy in vitro vizsgálat [16], melynek végkövetkeztetése elég ijesztően hangzik:
"A jodid / molekuláris jód magas szintjei csökkentik a védő hatású citokinek mennyiségét a keringésben, s így a túlzott jódfogyasztás autoimmun pajzsmirigy problémákhoz vezet."
Ugye hány és hány helyen találkozunk ezzel a kijelentéssel? A "túl sok jód" autoimmun pajzsmirigy problémákat okoz! Túl sok jód, túl sok jód, túl sok jód - ismételgetik mantraszerűen, míg végül teljesen átitat minket a félelem, a csontig hatoló jódfóbia. Biztos, ami biztos alapon nem szedünk semennyi jódot sem, nehogy még a végén túl sok legyen...!
Nos, egyrészt a vizsgálat in vitro, azaz lombiküvegben és nem humán alanyokon történt, így egyáltalán nem biztos, hogy eredményeiből messzemenő következtetéseket lehet levonni az emberekre vonatkozóan
Másrészt nem ismerjük a közegben (teljes vér) a jódkofaktorok szintjét, melyek közül a szelén - ahogy fent már megtanultuk - kritikus fontosságú lenne a szelenoprotein enzimek miatt
Harmadrészt - és ez a releváns vonatkozás ebben az alfejezetben - vegyük észre, hogy milyen koncentrációkat alkalmaztak, amikor a teljes vérhez jódot kevertek, egészen pontosan 10 mM nátrium-jodidot és 0,5mM molekuláris jódot
Ez a mértékegység azt jelenti, hogy egy literben ennyi millimol jód található, azaz jelen esetben 10 millimol jodid. Átszámolva tömegre ez 10x127 mg, azaz 1,27 gramm jodid literenként, ami irreálisan magas mennyiség!
Nagyságát akkor érthetjük meg igazán, ha megismerjük Dr. Abraham kalkulációit [2;72.o.] a bevett jódmennyiség által okozott szérum jodid koncentrációkra vonatkozóan:
Átlagos napi jódbevitel és az általa okozott szérum jodid koncentráció. [2;72.o.] Vegyük észre, hogy az állítólagos Wolff-Chaikoff hatás kiváltásához a kutatópáros szerint kb. 2x10-6 moláris koncentráció elegendő, amit viszont már napi 12,5 mg jód szedésével el lehet érni. Szerte a nagyvilágban emberek milliói cáfolnak rá erre a hatásra napi szinten, ideértve nem csupán az ortomolekuláris jódpótlást végzőket, hanem 60 millió japán lakost is, akik ilyen nagyságrendben visznek be jódot [2;94.o.]
A 10mM, azaz 10x10-3 M eléréséhez napi több mint 6000 mg (6 gramm!) jódot kellene bevennünk. Azért írom, hogy "több mint", mert az ábrán "csak" 6000 mg-ig megy a skála, valójában kb. 10 grammnál járhatunk.
Irreális mennyiség ez, ráadásul még hozzájön a vizsgálatban említett 0,5 mM (0,5x10-3 M) molekuláris jód, ami még napi plusz kb. 2,5 grammot jelent! Ekkora jódkoncentrációk eléréséhez az 5%-os Lugol-oldatból meg kellene innunk naponta kb. 80 ml-t!
Összehasonlításul, az ortomolekuláris jódpótlási iskola alapesetben napi 0,1- 0,4 ml-nyi Lugol-oldatot (5% m/m) javasol, a fenti adag 800-ad / 200-ad részét! Információképp: 0,1 ml Lugol-oldat (5% m/m) összesített jódtartalma 143 mg.
T4 metabolitok újrajódozódása és túl magas pajzsmirigyhormon-szintek?
Itt egy másik tanulmány, egy patkánykísérlet [17], a Lugolban lévő elemi jód nemkívánatos hatásaival riogat, miszerint az a gyomor-bél traktusban újrajódozza a dejodinált T4 metabolitokat, így növelve meg jelentősen a pajzsmirigyhormonok szérumbeli szintjét.
Erre a tanulmányra a nagy követőtáborral rendelkező alternatív guru, dr. Joseph Mercola is hivatkozik egyik cikkében [18], így terjesztve sajnálatos módon a jódfóbiát.
Mi a gond ezzel a vizsgálattal?
Nos, 47,4 μmol I / testsúlykg adagban használták az elemi jódot a kísérleti állatoknál... Hogy ez mennyi Lugolnak felel meg? Egy mol jód = 127 g, egy mikromol (μmol) = 0,127 mg. 47,4 μmol jód kb. 6 mg.
Egy 70 kg-os embernél tehát ez 6x70 = 420 mg elemi jódot jelentene, ami 7,45 ml-nyi 5%-os Lugol-oldatban van benne. Ezt kellene egyszerre meginnia az illetőnek, hogy a cikkben problémásnak vélt elemijód-mennyiséget bevigyük. Nonszensz. És ugye az még mindig ott van, hogy ez egy patkánykísérlet, egyáltalán nem biztos, hogy emberekre is érvényesek a következtetései.
Emlékeztetőképp, az ortomolekuláris jódpótlási iskola alapesetben napi 0,1- 0,4 ml-nyi Lugol-oldatot javasol, nem pedig 7-8 ml-t.
A tudás szabaddá tesz, és nemcsak minket, magát a jódot is, ezt ne feledjük.
Már megint a Wolff-Chaikoff hatás...?!
Korábban már említettem, hogy a Wolff-Chaikoff hatást máig nem sikerült korrekt módon megtervezett in vivo vizsgálattal igazolni. Humán tesztek hiányának akár etikai okai is lehetnének, ha a hatás valóban létezne és lekapcsolna az alanyok pajzsmirigye a milligrammos jódadagoktól.
De akkor mégis mire hivatkoznak az endokrinológusok, ha azok a kutatók, akik idáig megpróbálták reprodukálni patkányokon a Wolff-Chaikoff kísérletet és magát a hatást, mindeddig nem jártak sikerrel?
Nos, álljon itt erre néhány sor Dr. Guy E. Abraham szülész-nőgyógyász-endokrinológus professzor tollából [2;165.o.], akit a jód 21. századi újrafelfedezőjének tekinthetünk:
"In vitro vizsgálatok kimutatták, hogy igen magas, 10-2 moláris koncentráció (1,27 g jodid / liter) szükséges ahhoz, hogy a vérplazma jodid szintje bezavarjon azokba a mechanizmusokba, melyek a jód sejtekbe történő felvételében és organifikációjában játszanak szerepet.
Ezek a mennyiségek 4 nagyságrenddel nagyobbak, mint a 10-6 M, amiről Wolff és Chaikoff azt állította, hogy már gátolja a pajzsmirigy jódfelvételét és a jód organifikációját, azaz a hormonszintézist. Mégis, endokrinológusok és pajzsmirigyszakértők ezekre az in vitro vizsgálatokra hivatkoznak a Wolff-Chaikoff effektus megerősítése céljából.
Bizonyára azt gondolják, hogy tiszta hülyék vagyunk. Ahhoz, hogy az említett 10-2 moláris perifériás koncentrációt (vérplazma jodid szintje) felnőtt emberben elérjük, napi 50 gramm (50 000 000 mikrogramm) jodid bevitele lenne szükséges, ami minden mérték szerint egy óriási mennyiség!"
Hogy mekkora ez a különbség a vérünkben mért koncentrációkat (10-6 M vs. 10-2 M) illetve az azokhoz szükséges napi jódbevitelt (kb. 12 mg vs. 50 g) tekintve, annak érzékeltetésére kreáltam egy - illetve rögtön kettő - képet.
A jódbevitel nagyságrendjeinek érzékeltetése - a mikrogrammos és az ortomolekuláris világ
Ha a 300 méteres Eiffel-torony csúcsát 12 mg jódnak feleltetjük meg, ami az összes jódigényes szervünk ellátását célzó ún. ortomolekuláris jódpótlásnál az alapadag és egyúttal szépen köszön a japánok napi átlagos jódfogyasztásával is [9] [14], akkor:
az 1 mg, ami a hivatalosan is elfogadott felső beviteli határ, kb. egy 8 emeletes háznak felel meg
a 150 mcg, ami a jelenleg érvényes napi beviteli ajánlás, kb. egy turistabusz magassága
a 70 mcg, ami idehaza az átlagos jódbevitel (optimista becslés!), csupán egy személyautó függőleges mérete.
Nem az Eiffel-torony túl magas, hanem sajnos az autók túl alacsonyak... És akkor még nem is beszéltünk arról (a fenti képre rá sem férne), hogy a 12 mg még abszolút nem a biztonságos bevitel felső határa ortomolekuláris berkekben. A jódtelítettség eléréséhez ajánlott általános feltöltőadag napi 50 mg, de egyes egészségügyi rendellenességek ill. nagy testsúly esetén ennek a duplájára is szükség lehet.
Vannak tanulmányok, amik kimondottan megkérdőjelezik a fenti, a japánok napi átlagos jódbevitelére vonatkoztó becslést és kb. annak tizedét tartják reálisnak. Dr. Abraham kitér erre is az egyik cikkében [14;6.o.], illetve egy részletesebb poszt erejéig [9] magam is kielemeztem ezt a témát. Röviden: nem jogosak a kritikák.
Tehát ez a napi 12 mg már az a nagyságrend, aminek a beszedése kb. 10-6 moláris jódkoncentrációt eredményez a vérünkben. Erre Wolff-Chaikoff már ráfogta, hogy blokkolja a pajzsmirigyet, ez azonban nem igaz.
Hogy akkor mégis milyen napi jódadag képes ezt kiváltani, ahhoz ugorjunk pár nagyságrendet, vagy mondhatnám azt is, szálljunk fel egy űrhajóra!
A jódbevitel nagyságrendjeinek érzékeltetése - az Wolff-Chaikoff hatás in vitro kiváltásához szükséges mennyiség
Megtartva az eredeti arányokat, ezen az ábrán a Wolff-Chaikoff hatás tényleges (in vitro!) kiváltásához szükséges szérum jodid szint, melynek eléréséhez napi 50 grammos jódbevitel kell, a Földet körülvevő ún. exoszféra alsó harmadának (1250 km) felel meg!
Tehát arra hivatkozva tiltanak minket az Eiffel-toronyra (12 mg jód) mászástól, hogy az exoszféra magassága (50.000 mg jód) már egy in vitro vizsgálat szerint blokkolta a pajzsmirigy működését! Ez totális nonszensz.
Sajnos a kellő tudással nem eléggé felvértezett embereknek a fentihez hasonló tanulmányokból csak annyi marad meg, hogy "a sok jód pajzsmirigy-zavarokat okoz".
Igen ám, de mennyi az a túl sok? Hiszen minden anyagból lehet "túl sokat", vagyis már ártalmas hatásokat kiváltó mennyiséget fogyasztani, még vízből is! Ködösítenek vagy szakzsargonba burkolóznak a cikkekben, nem írják le explicit, hogy mekkora, gyakorlatilag irreális mennyiségű jódot kellene bevenni ahhoz, hogy ezek a rizikók jelentkezzenek!
Záró gondolatok
Ésszel olvassuk és értelmezzük tehát ezeket a jódkritikus tanulmányokat! Az ortomolekuláris megközelítés által alkalmazott jódpótlás régebben, a jód aranykorában mintegy 140 éven keresztül az akadémiai orvoslás jól bevált eszköze volt.
Hogy lehet az, hogy egyszer csak veszélyessé vált?!
Illetve mi minden változott azóta a környezetünkben és az emberi szervezetben, aminek köszönhetően ma esetleg nem kívánt hatásokat tapasztalhatunk?
Valóban a jód értük a hibás?
Mit lehet tenni a biztonságos jódpótlás érdekében?
Ezek lennének a jó(d) kérdések!
Nem azt mondom, hogy söpörjünk le azonnal mindent az asztalról, ami negatív következtetésre jut a jóddal kapcsolatban, de használjuk a jódozott józan eszünket, és vizsgáljuk meg, hogy a fenti kritériumok teljesülnek-e!
Nézzük meg a hivatkozásaikat, hogy nincsenek-e benne olyan vizsgálatok, melyek már eleve elbuknak ezen a teszten! Ha igen, kezeljük fenntartással a következtetéseiket.
Nézzük meg azt is, milyen szándék áll mögöttük, és hogy ez nem torzítja-e esetleg az egész tanulmányt. A Lugol-oldat alapú jódpótlásnál szabadalommal nem védhető tradicionális szer alkalmazásáról van szó, nincs benne anyagi érdek, napi szinten fillérekből megoldható a bevitel. Ellenérdekek viszont annál inkább kötődnek hozzá...
Ne hagyjuk, hogy az indokolatlan jódfóbia eltántorítson minket egy olyan lehetőségtől, amellyel magasabb szintre tudnánk emelni saját magunk és akár (születendő) gyermekeink testi-lelki-mentális egészségét is! (Ld. Várandósság és a jód)
Bízom benne, hogy ez az írás is hozzájárul majd ahhoz, hogy végre letisztuljon a kép ebben a meglehetősen kaotikus témában.
Források
[1] Dr. David Brownstein: Iodine: Why You Need It, why You Can't Live Without it, 5. kiadás
[2] Dr. Guy E. Abraham és munkatársainak publikációs anyagai összefűzve (PDF)
[4] Molecular Iodine Has Extrathyroidal Effects as an Antioxidant, Differentiator, and Immunomodulator
[5] Is Iodine an Antioxidant and Antiproliferative Agent for theMammary and Prostate Glands?
[7] Átmeneti rosszabbodás a gyógyulás alatt: A Herxheimer reakció
[8] Jan Wolff, M.D., Ph.D.: Iodide goiter and the pharmacologic effects of excess iodide
[9] A japánok jódbevitelének becslése - ellentmondások?
[10] Dr. Guy E. Abraham: A Wolff-Chaikoff hatás: Farkast kiáltottak?
[11] Alan Gaby, MD: Editorial: Iodine: A Lot to Swallow
[12] Zimmermann MB, et al. “High thyroid volume in children with excess dietary iodine intakes.” Am J Clin Nutr, 2005
[15] Seaweed Health Foundation: Iodine Fact Sheet
[16] The effects of excess iodine on immune system; an in-vitro study
[17] Evidence of thyroxine formation following iodine administration in Sprague-Dawley rats
[18] Dr. Joseph Mercola: Iodine Deficiency: Signs, Symptoms, and Solutions for Poor Thyroid Function