Mellrák és a jódhiány

Jóddal a mellrák ellen? Ki hallot még ilyet!?

Egy kis történelmi visszatekintés

A mellek egyes elváltozásai és a jódhiány közti összefüggés kutatása nem újkeletű dolog. Említhetnénk itt például Dr. Ghent nevét, aki 1993-ban fibrocisztás emlőbetegséggel érintett pácienseinél, összesen 1300 főnél alkalmazott napi 5 mg-os (5000 µg) jódpótlást és rendkívül pozitív eredményeket ért el vele, miközben a milligrammos jódadagok tiltásának okaként emlegetett ún. Wolff-Chaikoff hatást (ld. Dokumentumok - Dr. Guy E. Abraham: Farkast kiáltottak?) egyáltalán nem tapasztalta náluk.

De hivatkozhatnánk Dr. B. Eskinre is, aki pedig a jód és az emlők daganatos elváltozásai közti kölcsönhatást vizsgálta 1977-ben kísérleti állatain, és szintén igen ígéretes következtetésekre jutott. Megpróbálta megismételni tesztjeit humán alanyokon is, klinikai tanulmányokat javasolt az állatoknál hatásosnak bizonyult jódadagokat emberekre testtömeg-arányosan átszámolva, de sajnos az állítólagos Wolff-Chaikoff hatásra hivatkozva elutasították a kezdeményezését.

Eskin azt a választ kapta, hogy ekkora jódadagok leállítanák a pajzsmirigy működését, ezért ezt a kísérletet nem lehet végrehajtani. Valóban igaz ez? Azóta már kiderült, hogy nem, a milligrammos jódmennyiségek nem okoznak funkcionális zavart (a jód organifikációjának állítólagos gátlását, s így alulműködést) a pajzsmirigyünkben, de sajnos ez a félreértés makacsul tartja magát a szakmai körökben mind a mai napig, folyamatosan akadályozva, elgáncsolva a jód és a mellek egyes rendellenességei közti összefüggések klinikai vizsgálatát is.

De ha a kiragadott fenti pár példa nem lenne elég, visszamehetünk akár még korábbra is, a több ezer évvel ezelőtti Egyiptomba, ahol a korai orvosi emlékek egyike, a híres Ebers-papirusz (gyógyászati témájú írás i.e. 1550-ből, amit 1987-ben sikerült lefordítani) algák használatát említi melldaganatok esetén. Az egyes tengeri algák pedig (kombu, wakame, nori, hijiki, tehát nem spirulina, chlorella stb.) a legkoncentráltabb jódforrások a természetben.

Hogyan lehet az, hogy már több ezer évvel ezelőtt tudták, hogy a mellek rendkívül jódigényes szervek, most pedig a 21. században a legtöbb embernek fogalma sincs erről az összefüggésről?! Nos, erre a Dokumentumok menüpontban elérhető írás, Dr. Guy E. Abraham Farkast kiáltottak? c. publikációja kimerítő választ ad, részletesen kibontva, hogy hogyan vált a jód, ez az egykoron univerzális gyógyír a 20. század közepén félreismert és kegyvesztett elemmé. Érdemes elolvasni, mint ahogy A gyógyító jód c. könyvet is, ami külön fejezetet szentel ennek a témának… Nézzük most a további részleteket a jód és a mellek kapcsolatára vonatkozóan.

Miért van szükségük a melleknek jódra? Mire használják?

Az emberi szervezetben a jód jelentős részben a mirigyrendszerben koncentrálódik: minden, ami kiválaszt, termel valamit, az jódigényes szövet. A mellek, a bennük található tejmirigyek és kis csatornácskák is rendkívül jódigényesek, a női szervezetben konkrétan az egyik legnagyobb jódraktárat képviselik. Jódszükségletük a pajzsmiriggyel összemérhető: milligrammos mennyiségű jódbevitelre van (lenne) ideálisan szükségük ahhoz, hogy hosszú távon megőrizhessék egészséges szövetszerkezetüket, s ne alakuljanak ki bennük ciszták, csomók, esetleg daganatok.

Szoptatás esetén a mellek ráadásul plusz jódigényeket támasztanak: a felvett jód (ilyenkor mint jodid) egy jelentős részét az anyatejbe választják ki, ellátva így az újszülöttet ezzel a fejlődéséhez olyannyira fontos mikroelemmel. Szoptató édesanyáknál az anyatejtermelés 4x akkora mértékben részesül az elfogyasztott jódból, mint a pajzsmirigy! Ha valaki nem figyel tudatosan oda a megfelelő jódbevitelre ilyenkor, a terhesség és utána a szoptatás az utolsó jódtartalékokat is képes kiszipolyozni az anya szervezetéből, egészségügyi problémák egész lavináját elindítva ezzel!

Milyen formákban igénylik a mellek a jódot?

Mint azt már a Jód ABC is részletezi, a szervetlen jódnak több megjelenési formája is van, és egyes szerveink ezek közül inkább az egyiket (elemi jód) vagy a másikat (ionos jodid) preferálják működésük során. Vannak olyanok is, amiket mindkettőt hasznosítják, bár különféle célokra.

A mellek az egészséges szöveti felépítésük megtartásához inkább az elemi jódot igénylik, tehát nem a jodidot, ami pl. a jódozott sóban is van. A jódozott só egyébként nemcsak formára, hanem mennyiségre is nagyon kevés lenne a kívánt hatások eléréséhez, mivel 1 grammjában mindössze 75 mikrogramm (0,075 mg) jodid van, bontatlan zacskót feltételezve. (Kibontás után a jódtartalom folyamatosan csökken.)

Elemi jód egyes vörös algákban (pl. nori) található meg a természetben, illetve ugyancsak elemi jód fejlődik a gyomor savas közegében akkor is, ha egyszerre viszünk be jodát (IO3-) és jodid (I-) formákat. Ez utóbbi reakció előfordulhat többféle tengeri alga egyidejű fogyasztása során, vagy akár olyan, speciálisan a mellek rendellenességeire kifejlesztett milligrammos adagú jódkészítmény szedésekor is, mint a Violet®. (https://www.violetdaily.com)

Az elemi (jobban mondva molekuláris) jód az ún. Lugol-oldatban is megtalálható, amely egy 1829 óta létező, belsőleges jódpótlásra szánt nagy koncentrációjú készítmény, vizes bázisú komplex jódoldat (nem jódtinktúra, ami alkoholos!), s nekünk, kontinentális területen élő embereknek igen költséghatékony megoldást kínál a milligrammos jódadagok bevitelére. (Így nem kell napi szinten tengeri algákat ennünk, mint a japánoknak, ami az algák mára már problémássá vált tisztasága / szennyezőanyag-tartalma miatt is jó hír.) A Lugol-oldatban lévő jód nem mesterséges jód! Szervezetünknek pont azokra a jódformákra van szüksége, amik ebben vannak, remekül tudja őket hasznosítani!

Az elemi jódon felül - ahogy fent már említésre került - szoptatáskor a mellek a jodid formát is fokozottabban használják.

Hogyan hat a jód a melleknél?

A jód előnyös hatásainak egy jelentős része az ún. jódozott lipidek képződéséhez köthető. Ezek esszenciális zsírsavak és jód reakciója során a sejtekben keletkező, igen erős antioxidáns és gyulladásgátló vegyületek, melyek nagy mértékben támogatják az apoptózist is, a „meghibásodott” sejtek programozott halálát, ezáltal segítve az egészséges szöveti struktúra fenntartását. Az egyik ilyen kiemelkedő hatású jódozott lipid az ún. delta-jodolakton (AA-δ-IL), ami jód és arakidonsav (omega-6 zsírsav) összekapcsolódásából keletkezik, és ma már egyre több kutatás tárgya. (Ld. Források.) Hasonlóan jótékony hatású jódozott lipid képződik EPA (omega-3 zsírsav) és jód reakciója nyomán is: ez az ún. EPA-δ-IL.

Nagyon fontos, hogy a fenti jódozott lipidek képződéséhez nem elegendőek csupán a mikrogrammos jódadagok, ahhoz milligrammos mennyiségek szükségesek! Másképpen fogalmazva a ma érvényes, igen alacsony napi ajánlott jódbeviteli érték (RDA 150 mikrogramm) kényszeres erőltetése egyszerűen megfoszt minket attól, hogy a jódban, a jódozott lipidekben rejlő komoly egészségügyi előnyöket kihasználhassuk! Ellentétben pl. a japánokkal, akik magas algatartalmú tradicionális étrendjük miatt évszázadok óta valósítanak meg napi szinten több milligrammos jódbevitelt.

Sosem fog szervezetünk ilyen áldásos hatású jódozott lipideket gyártani, amíg a napi szinten olyan kevés jódot fogyasztunk, hogy jódigényes szerveink kénytelenek egymással versenyezni ezért az esszenciális elemért! Egyszerűen nem marad a végén elég jód ezeknek a plusz funkcióknak a biztosításához... Ha viszont bevisszük a szükséges mennyiségeket (ortomolekuláris jódpótlásnál ez az RDA 100x-osa, azaz min. 12-15 mg, ld. Jód ABC), akkor sejtjeinkben bekapcsol egy ősi program, és a jódnak ezek a „bónusz hatásai” is érvényesülni fognak. Mert az ember fizikai teste evolúciós okokból kifolyólag alapvetően sokkal több jódhoz „van szokva”, mint amennyit ma beviszünk (ugyanez igaz pl. az omega-3-ra is), minden más csak kompromisszum és keserű kompenzációs kényszerűség részéről.

Az emberi szervezet nem mikrogrammos, hanem milligrammos jódigényekkel rendelkezik!

Érdekesség, hogy az arakidonsavat (omega-6) gyulladáskeltő hatású zsírsavként tartják számon, és jellemzően negatív vonatkozásait emelik ki. Viszont ez az egyik kulcseleme a már említett, rendkívül áldásos hatású delta-jodolaktonnak! Másképp fogalmazva: ha fel vagyunk töltődve, azaz kellő mennyiségű jóddal rendelkezünk sejtszinten, akkor a jóddal összekapcsolódva máris egy olyan vegyület képződhet az arakidonsavból, ami homlokegyenest ellentétes, vagyis igen előnyös élettani hatásokkal rendelkezik! Súlyos jódhiány mellett viszont - ami igen gyakori manapság (okait ld. Jód ABC) - a káros hatásai dominálnak.

Vagyis ha nem vesszük figyelembe az optimális jódellátottságot mint szervezetünk kiemelkedő egészségi állapotának egyik alapvető feltételét, nem a teljes képet fogjuk látni testünk működésének kutatása során és nem is foguk teljesen megérteni azt! A jódot soha nem szabad kihagyni a képből!

Milyen egyéb jó(d) hatásmechanizmusokat ismerünk még?

A fentieken túl a jódnak van egy olyan funkciója is, miszerint csökkenti a mellekben lévő ösztrogénreceptorok érzékenységét, így is óvva őket ezen hormon sejtszaporodást serkentő hatásával szemben. Ez szintén nagyon fontos védőfaktor, de ennek eléréséhez is milligrammos jódadagok kellenek, mert csak ezek tudják biztosítani a szükséges koncentrációt a vérünkben! Mikrogrammos jódbevitel mellett ezt a pozitív hatást is elfelejthetjük.

Ezeket a jódmennyiségeket egyébként - ahogy fent már említésre került - Japánban az emberek étkezéseik során rendszeresen elfogyasztják. Nem véletlen, hogy nagyságrendekkel jobbak az egészségügyi mutatóik a mellek egyes rendellenességei vonatkozásában is. És ez nem genetikai faktor, mert az elemzések azt mutatják, hogy ha elköltöznek az Egyesült Államokba és felhagynak a tradicionális algafogyasztással, drasztikusan leromlanak ezek a pozitív mutatók. Érdekesség, hogy ugyanez igaz a prosztata-megbetegedésekre is. (Ez a szerv is jódigényes.)

Még az ösztrogénhez kapcsolódóan érdemes megemlíteni Dr. Jonathan Wright kísérleteit, melyek meggyőző bizonyítékkal szolgáltak arra nézve, hogy a Lugol-oldat alapú jódpótlás (molekuláris jód és jodid) miként képes kiegyensúlyozni az egyes ösztrogénfajták (ösztradiol, ösztron, ösztriol) termelődését és metabolizmusát, és azt a gyengébb hormonhatású változat (ösztriol) irányába eltolni. Dr. David Brownstein, aki a jód újrafelfedezésének tekinthető ún. Iodine Project-et elindító orvoscsoport egy oszlopos tagja, az Iodine Why We Need it c. könyvében ezt a következtetést tovább erősíti saját tapasztalataival és kijelenti, hogy az ösztrogénegyensúly fenntartása lehetetlen vállalkozás, amíg jódhiányos valaki.

Az ösztrogén mint női nemi hormon egyébként maga is akadályozza az ún. nátrium-jodid szimporterek (NIS, ld. Jód ABC) megfelelő működését, így nehezítve ösztrogéndominancia esetén a sejtszintű jódhasznosítást, és elindítva az ördögi kört: a jódhiány negatívan hat az ösztrogénegyensúlyra, ez utóbbi pedig a NIS-ek akadályozása által tovább súlyosbítja a jódhiányt… Magasabb ösztrogénszint esetén ezért még magasabb jódadagokra van szükség! Sajnos ilyen állapot nemcsak nőknél fordulhat elő, hanem (főleg túlsúlyos) férfiaknál is, így ez a rizikó - és a sejtszintű jódhiány - náluk is fokozottan fennáll ill. folyamatosan növekszik.

További előnyös hatás, ahogy az elemi jódot és jodidot is magába foglaló jódpótlás szabályozza az ösztrogénfüggő daganatsejtekben a génkifejeződést, és az ösztrogénérzékenység csökkentésén túl növeli a BRCA1 gén aktivitását is, ami egy különösen kedvező eredmény. Képes arra is, hogy a Tamoxifen hatását növelje, így csökkentve az erre a gyógyszerre kialakuló rezisztencia kockázatát.

A jód mindemellett adaptogénként viselkedik szervezetünkben: képes oxidánsként is és antioxidánsként is működni. Ezért is olyan erőteljes hatású mint daganatellenes szer.

Miért súlyosabb a jódhiány ma, mint régen? Érinti ez a melleket is?

Ahogy már a Jód ABC-ben is említésre került, főként az 1970-es évektől elkezdtek a környezetünkben megjelenni olyan, a jóddal kémiailag rokon, de vele ellentétes, toxikus hatású anyagok, melyek a szervezetünkbe bekerülve a versengő gátlás elve alapján tovább súlyosbítják a megváltozott életmód és a jódtilalom miatt eleve fennálló jódhiányt. Közülük a brómot lehetne kiemelni, amit mint égésgátló anyag alkalmaznak a minket körülvevő mindennapi tárgyak egész soránál (bár már kezdik azért szigorítani a használatát), illetve sok gyógyszer is tartalmazza: görcsoldók, köptetők stb.

A bromid a melleket is megmérgezi, bennük is súlyosbítja a jódhiányt. Minden feltétel adott egy tökéletes vihar kialakulásához… És valóban, az Iodine Project jódpótlási iskola - melyet a fent már említett Dr. Guy E. Abraham szülész-nőgyógyász-endokrinológus professzor indított a 2000-es évek elején - mérései szerint valóban szignifikánsan magasabb bromid ürítés volt tapasztalható az ortomolekuláris jódpótlás megkezdésekor azoknál a nőknél, akik az emlőket érintő valamilyen elváltozással (fibrocisztás emlőbetegség, mellrák, stb. ) küzdöttek.

Nem túlzás tehát azt állítani, hogy nemcsak a pajzsmirigy, hanem a mellek is egyfajta intim viszonyban vannak a jóddal: a mellszöveteknek is óriási szükségük van rá ahhoz, hogy egészségesek maradjanak. A minket egyre inkább körülvevő toxikus halogének pedig képesek alaposan belerondítani ebbe a szerelmi viszonyba és szó szerint megmérgezni azt: kiszorítják a jódot az őt megillető helyekről, súlyosbítják a hiányát, szétzilálva így a szöveti struktúrát a mellekben.

A toxikus halogén anyagok szervezetünkbe jutását teljes egészében megakadályozni nem tudjuk, de ha szervezetünk fel van töltve jóddal, az egyfajta védőfaktorként hat ellenük. Erről a vonatkozásról részletesen ír A gyógyító jód c. könyv is.

Vannak még tényezők, melyek képesek súlyosbítani a jódhiányt s így megnövelni a mellrák kockázatát?

Mivel a pajzsmirigyünk az élethez nélkülözhetetlen hormonokat termel, alapvetően övé az elsőbbség arra a kevéske jódra, amit a kontinentális területeken ma napi szinten beviszünk. (Néha azonban ez a sorrend is felborul, ld. Jód ABC.) Ezért ez a mirigy nem feltétlenül elsőként ad vészjelzéseket a jódigényes szerveink közül válaszul a hosszú időn át fennálló jódhiányra.

Viszont ha valaki igen régóta jódhiányos, az előbb-utóbb a pajzsmirigy funkciójában és/vagy szövetszerkezetében is megmutatkozik. Az alulműködés diagnózisát pedig szinte automatikusan követi a gyógyszeres pajzsmirigyhormon-pótlás. Sokak számára ismert ez a forgatókönyv.

Azt már viszont kevesen tudják, hogy ez, vagyis a kívülről bevitt pajzsmirigyhormon (legyen az T4 vagy akár kombinált T4/T3 készítmény) hosszú távon csak tovább súlyosbítja a jódhiányt, mert mesterségesen felcsavarja a szervezet metabolikus rátáját s így a jód hiánya még inkább előtérbe kerül. Ez viszont tovább ront a mellrák rizikóján is…

Minél hosszabb ideig szedi valaki a pajzsmirigyhormont - külön jódpótlás nélkül, és ez a lényeg! - annál nagyobb nála a mellrák kialakulásának valószínűsége… Különösen szembeötlő ez a rizikó 15 éven túli gyógyszerszedés mellett, ld. a cikk alján a diagrammot. Pajzsmirigyhormon-pótlás mellett IS kötelező lenne a jódpótlás!

Sajnos erről elég kevés szó esik, amikor felírják a Letroxot, mivel mindenki csak a pajzsmirigyre gondol, ha meghallja azt a szót, hogy jód. Ez nem így van! Számtalan jódigényes szerv van az emberi testben, és a mellek abszolút ide tartoznak!! Ha tiltjuk a jódot, valamennyi jódigényes szervet éhezésre ítéljük, aminek hosszú távon meglesznek a következményei!

Ráadásul a TSH hormon leszabályzása által - amit a kívülről bevitt T4 hormon vált ki - a NIS-ek is leszabályzódnak, s így a sejtszintű jódhasznosulás is tovább csökken!

Vannak még egyéb olyan mikroelemek, melyek fontos szerepet játszanak a mellrák tekintetében?

A humán genom őrzőjének tekintett p53-as tumorszupresszor gén működésének szabályozásában a jódon kívül mindenképp meg kell említeni egy másik fontos nyomelemet is, mégpedig a szelént. Szervezetünk szelénellátottságának rendezése eleve kritikus fontosságú jódpótlásnál ill. optimálisan még annak megkezdése előtt, hiszen szelénhiányos állapotban a bevitt jód akár veszélyes is lehet. Az Iodine Project orvosai által kidolgozott jódprotokoll a szelénre is nagy hangsúlyt fektet.

A jelen cikk központi témáját képező rendellenességgel, a mellrákkal összefüggésben a különböző szelénformák közül elsősorban a metil-szelenociszteint (SeMC vagy SeMSC) lehetne kiemelni, amely az előrehaladott kutatások (ld. Források) szerint sokkal erősebb daganatellenes hatással rendelkezik, mint az egyéb szelénformák, pl. szelenometionin. E hatásának semmi köze a szelén antioxidáns tulajdonságaihoz, hanem apoptózis, azaz a már említett programozott sejthalál útján éri azt el.

Ilyen szelénvegyület lenne egyébként a brokkoliban és a fokhagymában, ha azok szelénben gazdag talajon nőnének. Sajnos Európa talaja geológiai okokból kifolyólag meglehetősen szelénhiányos, így az itt termő növények sem tartalmazzák ezt a fontos mikroelemet kellő mennyiségben. Ha szeretnénk kiaknázni a szelénben rejlő egészégügyi előnyöket, érdemes azt jó minőségű, standardizált hatótartalmú étrend-kiegészítő formájában bevinni. Daganatos esetben egyértelműen a metil-szelenocisztein a preferált forma! A hatásmechanizmus részletes taglalását ld. a Források részben hivatkozott tanulmányban.

Diszkusszió

Ahogy a fentiekből is kitűnik, s a Forrásokban említett irodalmak tanulmányozása során is látni fogjuk, a mellek egy igazán különleges kapcsolatot ápolnak a jóddal: szó szerint elemi szükségük van rá, hogy hosszú távon egészségesek maradhassanak. Optimális jódigényük nagyságrendileg napi néhány milligramm lenne. (Minél nagyobb a kosárméret, annál magasabbak a jódigények is.) Sajnos a kontinentális területeken - ha csak nem szed valaki tudatosan jódot - ennek jelenleg a töredéke valósul csak meg.

Ráadásul a Wolff-Chaikoff hatásra hivatkozva ma (még) tűzzel-vassal tiltják az embereket a milligrammos jódadagoktól, pont azoktól a mennyiségektől, amiktől a fenti pozitív egészségi hatásokat várni lehetne! Egy, a pajzsmiriggyel kapcsolatos nem létező hatást emlegetve visszatartják a jódot s ezzel ellehetetlenítik, hogy nemcsak a mellek, hanem az összes többi jódigényes szerv és rendszer: petefészkek, a prosztata az immunrendszer, az idegrendszer, mirigyeink stb. megkapják a nekik járó jódadagokat!

A következményeket láthatjuk: rohamosan nő a mellek daganatos betegségeinek aránya, illetve a fibrocisztás emlőbetegség is - melyet ez előbbi előfutárának tekintenek - egyre gyakoribb és egyre fiatalabb koroszályt érint. Ahhoz, hogy ezt a negatív trendet megállítsuk, óriási szükség lenne a rosszul bevésődött, elavult dogmák kritikus felülvizsgálatára, adott esetben a jóddal kapcsolatban is…

Zárszó és útravaló

Ezzel a cikkel nem a jódhiány szerepét szerettem volna abszolutizálni a mellek egyes elváltozásainál, kizárólagossá téve azt kétségbe vonni más egyéb oki tényezők hatásait, hanem a jód valódi arcát, képességeit bemutató szakirodalmak kivonatolása révén rávilágítani egy olyan fontos láncszemre a történetben, melyet ezidáig méltatlanul mellőztünk az összképből, s ezért hatalmas árat fizet(t)ünk.

Ez az ár különösen nagy, ha belegondolunk, hogy a megfelelő jódbevitel az 1829 óta létező és azóta is kapható Lugol-oldatnak köszönhetően fillérekből megvalósítható lenne napi szinten…

Arról, hogy hogyan is érdemes visszafogadni ma a jódot, ezt az eltiltott jóbarátot, milyen protokoll mentén valósítható meg felelősségteljesen ma a milligrammos jódbevitel, A gyógyító jód c. könyvön felül a Jódpótlás tudományos alapokon csoportban lehet bővebb információt kapni:

https://www.facebook.com/groups/palejod

Források: